Emlékezzünk inkább a nyolc-egyes vereségre: az vagyunk.
Mint látjuk, a hathárom egy szimbolikus dolog, megfelelően kifejezi, hogy egykor milyen nagyok voltunk. Igazán gyerekjáték kitűzni egy másik gondolatébresztő futballünnepet, még válogathatunk is a dátumok közül. Legyen a holland 8-1? Vagy a román háromnulla? Az egészen dallamos, ha ez követelmény. És full multimédiás élmény, ha hozzávesszük a Bukarestben randalírozó ultrákat: ez a magyar most.
Mert ha releváns és fontos és közérdekű, hogy hatvan éve legyőztük Angliát, ha erre büszkék vagyunk, akkor az ellentétét szükségképpen szégyellnünk kell. Nem tehetjük meg, hogy szőnyeg alá söpörjük. Ez a jelenkor, amiben élünk. Szakítsunk időt arra is, amit elkúrtunk, mert ha nem veszünk róla tudomást, akkor így maradunk. Puskás és Hidegkuti régen nincs már köztünk, és mi még mindig velük nyugtatgatjuk magunkat: nincs velünk semmi baj, nagy, sikeres nép vagyunk.
Aztán az is egy opció, hogy kezeljük helyén az egészet: Magyarország 1953-ban nem lett jobb hely a hatháromtól, hanem még sokáig elég szar hely volt – három évvel később kitört a forradalom. Most se attól szar, hogy nyolc-egyre kikapunk. És nem lenne jobb attól, ha megvertük volna a románokat. A legsötétebb lumpen talán jóllakna arra az estére a győzelemmel, de másnapra neki is elfogyna a söre. Semmi köze a nemzet semmilyen fontos ügyéhez, hogy konkrétan a fociban hogyan teljesít.
Tóta W. Árpád írása a Hvg.hu-n >>>
Új hozzászólás