Bencsik András már árulózza is Göncz Árpádot

Az éppen összeurópai békemenetet szervezni vágyó Bencsik András nem sokat várt Göncz Árpád október 6-ai halála után, másnap már Facebook-posztban árulózta le az egykori köztársasági elnököt. Íme a teljes szöveg változtatás nélkül.

Az elnök árulása

De mortuis nil, nisi vere. Halottakról igazat, vagy semmit!

Az első szabadon választott kormányfő, Antall József betegségét két ember árulása súlyosbította, s ki tudja, milyen mértékben járult hozzá a miniszterelnök korai halálához. Az egyik Csurka István volt, aki az MDF V. országos, tisztújító gyűlésére lázadást robbantott ki a Magyar Fórum hetilap segítségével. A lázadás célja az Antall-kormány megbuktatása volt. Nem sokon múlott, de szerencsére nem sikerült. Ám a már súlyos beteg Antallt megviselte a tudat, hogy a politikában nincs kinek vetni a hátát.

A másik áruló Göncz Árpád volt, aki a sokat vitatott, bár elkerülhetetlen MDF-SZDSZ paktumnak köszönhette államfői kinevezését. Ha a négyigenes népszavazáson az SZDSZ nem húzza csőbe a társadalmat és nem fogadtatja el az emberekkel, hogy ne közvetlenül válasszanak köztársasági elnököt (aminek akkor Pozsgay Imre volt az egyetlen esélyese), akkor Göncz Árpádra a kutya sem szavazott volna. Így azonban elnök lett a két legnagyobb párt alkujának köszönhetően (Antall – ő tudta, miért – nem akarta koalíciós partnernek bevonni kormányába az SZDSZ-t, ugyanakkor az ország kormányozhatósága érdekében ki kellett venni a kétharmados törvényekből azokat, amelyek a működéshez nélkülözhetetlenek), amit azzal hálált meg, hogy minden válságos pillanatban kivétel nélkül mindig hátba támadta régi barátját, Antall József miniszterelnököt.

Az első árulása a titkosszolgálati eszközökkel kirobbantott taxisblokád idején volt, ami felért egy államellenes puccsal. Göncz Árpád, feladva kötelező semlegességét, kivonult a barikádokhoz és ott kedélyesen elbeszélgetett az utakat elzáró taxisokkal. Később, hogy ne kelljen a köztörvényes bűncselekményekkel vádolható taxisok ellen eljárást folytatni, aláírta az amnesztia rendeletet, amivel aláásta a még csak formálódó polgári demokratikus erkölcsrendszer intézményét, hiszen az emberek láthatták, hogy vannak bűnök, amelyek nem nyerik el büntetésüket.

Rendkívül kártékony volt szereplése a kilencvenes években kitört médiaháborúban is, aminek tétje az volt, hogy a túlélő baloldali és a belőle kinőtt liberális média az elképesztő túlsúlyból fakadóan hatalmi pozícióba került, ami veszélyeztette az állam normális működését. Hankiss Elemér, az MTV akkori elnöke például megtiltotta, hogy Antall József miniszterelnök egy interjúban közvetlenül a lakossághoz forduljon. A közszolgálati médiumok, a rádió és a tévé vezetőinek kinevezését és felmentését Göncz Árpád még az Alkotmánybíróság döntésének ismeretében sem volt hajlandó aláírni, amivel egy felemás, jogon kívüli helyzetet hozott létre. Ugyanakkor később, a Horn-kormány idején akkor sem élt aláírásának megtagadásával, amikor például, különösen a Bokros-csomag kártékony döntéseinek idején ezt sokan kérték tőle.

Göncz Árpád az első pillanattól az utolsóig pártjának, a Szabad Demokraták Szövetségének bábja, engedelmes katonája volt. Pártja ezt azzal hálálta meg, hogy csapdát állított neki. A Göncznek parttalanul hízelgő balliberális média elhitette az elnökkel, hogy páratlanul népszerű, ő mindenki Árpi bácsija. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy ’56-os társai a hűtlenségét vetették a szemére, az MDF, a kisgazdapárt és a KDNP hívei pedig azt, hogy elárulta az első szabadon választott kormányt, vagyis valójában magát a rendszerváltozást.

Az elkényeztetett Gönczöt ezért váratlanul érte az 1992. október 23-án a Parlament elé érkező hatalmas tömeg harsány füttye és fújolása. Nem értette a helyzetet, rémülten pislogott körbe, ijedtében el sem mondta a beszédét. A balliberális média persze azonnal előhúzta a szélsőjobboldali, náci, fasiszta rémmesét, hogy elfedje a még rémesebb igazságot: Göncz Árpádot a jobboldal megveti.

Ez a pszichózis, vagyis az a tévképzet, hogy aki őt nem szereti, az csak fasiszta lehet, vezette el odáig, hogy egy olasz lapnak, a La Stampának adott interjúban egy évvel később feljelentse az egész országot, melyet saját személyében kellett volna képviselnie. Belesikoltotta a nyilvánosságba: „Európa segíts!” Érdemes bővebben idézni Göncz Árpád szavait: „A rádió és a televízió, valamint az MTI a kormány szócsöve... Az ellenzék nem tud a néphez szólni. A kormányon levő konzervatív párttal ellenkező minden hangot elnémítanak... Újra cenzúráznak... Európa segíts! Az információ rab, mint a kommunista időkben.”

Ma már tudjuk, hogy mindebből egy szó sem volt igaz. A kommunista idők egy évvel később, az egykori pufajkás, Horn Gyula miniszterelnöksége idején jöttek el, amikor az MSZP azzal az SZDSZ-el alkotott kétharmados kormánytöbbséget, amelyik a hatalomért cserébe gond nélkül lemondott rendszerváltáskori antikommunista elveiről.

Halottról vagy igazat, vagy semmit, tartja a gyakran kifordított latin mondás. Az itt leírtak olyan tények, amelyeket bárki ellenőrizhet, ha veszi magának a fáradtságot, hogy utánakeressen a korabeli sajtóban. Persze vigyázzon, ne csak a ballib. médiumokat olvassa. Nem írtam le a szóbeszédeket, a magán emlékezéseket ’56-os és azt követő időszakáról, mint ahogy azt sem, milyen gúnynévvel illették rabtársai a börtönben, hogy miképpen, milyen feltételekkel működtethetett fordítóirodát a börtönben és így tovább. Ezek feltérképezése, feltárása, dokumentálása történészi feladat.

Így csak azt a tényt rögzíthetem, hogy Göncz Árpád bár egészen bizonyosan szeretett volna, nem tudott a nemzet Árpi bácsija lenni. Nem azért, mert a balliberális parlamenti többségen kívül senki sem szavazott rá, hanem azért, mert a jobboldal, vagy mondjuk így – mert őszintébb, pontosabb, bár kissé fellengzősebb –, a nemzeti progresszió soha nem tudta neki megbocsátani árulásait.

Mostanra azonban úgy tetszik, hogy ezek nagyrészt elfelejtődtek. Göncz Árpád emléke előtt tisztelettel hajtott fejet az elmúlt napokban politikai és világnézeti hovatartozástól függetlenül a teljes magyar közélet. Nem vitás, hogy a tisztes kornak és az emberi elmúlásnak egyaránt kijár a köteles tisztelet, ezt én sem sajnálom Göncz Árpádtól. De ami a szív őszinte tiszteletét illeti, azt továbbra is fenntartom azoknak, akik jól vagy rosszul, de töretlenül és eltántoríthatatlanul szolgáltak egy eszményt, egy szent célt, Magyarország felvirágoztatását.