"Csak a félelem marad! Évtizedekig, ha most nem cselekszünk!" - hátborzongató írást tett közzé egy lázadó magyar nő

Valami nagyon rosszul működik bennem, talán orvoshoz kellene fordulnom. Ugyanis gyerekkorom óta képtelen vagyok szó (és tett) nélkül hagyni az olyan dolgokat, amelyeket igazságtalannak vélek. Mindegy, hogy velem történik vagy valaki mással, véleményt KELL nyilvánítanom. És ebben az sem akadályoz meg, ha az igazságtalan ember netán a főnököm (vagyis hivatalosan felettem áll), vagy háromszor akkora, mint az otthoni dupla ruhásszekrényünk. A kisördög ilyen alkalmakkor belém bújik. Én egy ideig még próbálom csitítani, hiszen a mai világban az az elfogadott viselkedésmód, ha a fejedet lehajtva, szemedet becsukva, magadat süketnek és némának tettetve próbálsz láthatatlanná válni, és nem veszel tudomást a történtekről, elhangzottakról. Szemeidet a földre vagy egy ellenkező irányú pontra szegezed, és úgy teszel, mintha olvasnál vagy mélyen elgondolkodnál, miközben magadban azon görcsölsz, nehogy belekeveredj a dologba, ezért apró ponttá zsugorodva tűröd, hogy egy másik embert...