Torgyán Józsefné Cseh Mária a Vasárnapi Blikknek mesélt a tragédia óta eltelt fél évről.
Mária, bár a gyász nehezén már túl van, férje sírját naponta látogatja, a nehezebb időkben fia és unokái nyújtanak neki támaszt.
Se jól, se rosszul. Csak vagyok. Igyekszem úgy élni, hogy mindenben megfeleljek annak, amit a férjem fontosnak tartott. Most például az kell, hogy ebben a nagy melegben ne hagyjam elszáradni a virágokat. Ő nagyon szerette a kertet, most én vigyázok a virágaira: petúniát ültetek, locsolok, gondozom a kaktuszokat. Így sikerült túljutnom a nehezén. Ahhoz azonban, hogy a feketét levegyem, még egy évre szükségem van. Ennyivel Jóskának is tartozom
- mondta az özvegy, aki kertészkedéssel, főzéssel és takarítással próbálja lekötni, ám a hagyatékok pakolása közben néha előbukkan egy-egy emlék, amely kellemes, mégis fájó érzéseket kelt az egykori operettszínésznőben.
Gyönyörű életünk volt, nekem minden emlék nagyon szép. Mégis kellemetlen, hogy nem együtt pakolgatunk. A legkedvesebb emlékeket a szívemben őrzöm. 61 éve például úgy ismerkedtünk meg, hogy amikor fellépésem volt, a testvére kísért zongorán. Mivel nem volt lapozó, ő beszállt lapozni. Az életünket is megmentette egyszer. 1956-ban mindig összegyűltünk az Állami Áruháznál, amelyet csak kis ENSZ-nek neveztünk. Egyszer beárultak minket. Jóska észrevette a közeledő teherautókat, kézen fogott, és elfutott velem. 1959-ben házasodtunk össze, rá három évre pedig megszületett Attila. Jóska mellett mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a legboldogabb ember a világon
- mesélte Marika, aki szerint férjének szép halál adatott meg, mégsem érti a mai napig, hogy történhetett ilyen hirtelenséggel.
3 hozzászólásarrow_drop_down_circle
Új hozzászólás