Június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján tartott vitafórumot a Slejm. Az volt a cél, hogy közösen beszéljék meg: mihez lehet kezdeni a Trianon után kialakult helyzettel ma, 2017-ben. A cél, hogy végre acsarkodás helyett a megismerés és a megértés alapján tudjunk beszélni a közös kríziseinkről?
Forrás:
zarojel.hu
Feltöltő: Városi Kurír
Felhasználói tartalom,
A Propeller.hu felhasználók által feltöltött tartalmakkal pörög. A felhasználók által feltöltött tartalmak nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját, ezek valóságtartalmát nem áll módunkban ellenőrizni.
kolozsvaros.com/wp-content/uploads/2015/12/lazar.jpg
Azért is mások a felelősek, hogy a keményen dolgozó kisember
kurvára kisebbségben van Magyarországon, és tehet egy szívességet, ha nem tetszik neki, hogy a megkérdezése nélkül vezetik az országot a jelenlegi urak. Attól tartok, a siránkozás, az elutasítás, az integritás és a fajtatiszta magyarság foggal-körömmel védése mögött egy oltári nagy figyelemelterelési stratégia húzódik. Midőn eltűntek a hús-vér menekültek a (lát)határról, midőn alábbhagyott a rettegés tömegpszichózisa, kezdenek kihullani a szekrényből az egészen furcsa magyar sikertörténetek csontvázai. És hát mit lehet tenni ilyenkor, mint belekapszkodni a trianoni traumába? Nem kell ahhoz egyetérteni a kötelező kvótával, nem kell ahhoz szeretni a menekülteket, hogy az embernek felforduljon a gyomra. Az értő füleknek mondom, mert a többieknek nagyjából fölösleges: Trianonhoz nem az vezetett, hogy a magyarok kisebbségbe kerültek a saját hazájukban. Vagy ha igen, akkor legalább ugyanakkora szerepe volt a tragédiában annak, hogy akkor is Lázár Jánosok álltak az ország élén. Nem véletlen, hogy a komolyan vehető európai megoldások helyett most is a siránkozás megy és a rettegés tüzének szorgalmas életben tartása. Érdemi munka, és kormányzás helyett megy a lábszagú trianonozás.