Majdnem belehalt a szexuális zaklatással vádolt Marton László a botrányba

Ez sem a Tescóban, sem egy hivatalban, sem egy csapatépítő hétvégén nem normális. Sem az, hogy a főnök halálra dugja a beosztottjait ,sem az, hogy az alá-fölérendeltségi viszonnyal visszaélve olyan aktusra kényszeríti bárki a kiválasztott prédát, amibe az nem egyezett bele. Miután nem kölcsönösen elfogadott játékszabályokról van szó, ne tegyünk úgy, hogy csak azért, mert a szó szoros értelemben vett erőszak nem történt meg, mert azt a bizonyos szimbolikus határt soha nem lépte át a rendező úr, az effajta hatalmi gyökerű szexuális játékok (dehogy játékok!) normálisak. Egyáltalán nem tölt el örömmel, hogy Marton László legnagyobb művét – úgy tűnik – mégiscsak az élet írta, viszont mivel így alakult, remélhetőleg sokak számára szolgál tanulsággal. Mert lennie kell mindenütt – a Tescóban is, a Vígszínházban is, a kormányhivatalban is – egy pontnak, ami után a közeg nem simítja el, nem bagatellizálja el szükségszerűen az ilyen ügyeket. Kell valamit kezdeni az érintetteknek falazó emberi, sőt össztársadalmi felelősségekkel. Pontosan azért, mert nem minden hatalmi pozícióban ülő férfi szatír, nem minden színésznőcske kurva, és nem mindenki vétlen, aki elfordítja a fejét. Ameddig ezek a dolgok nem kerülnek a helyükre, ameddig a megfelelő differenciálás mellett nem kezeljük súlyuknak megfelelően az ilyen történéseket, ameddig relativizálhatóak a hasonló cselekedetek, sajnos nem lehet eleget beszélni erről a kérdésről.