Ujhelyi István: "2019. lehet az év, amikor megroppan a rezsim."

Soha nem voltam híve annak, hogy a román forradalom hevében kivégzett diktátor repülő sapkáját Orbán fejére vizionáljam, ez a történelmi párhuzam mostanság egyre gyakrabban felötlik bennem. És az sem igaz, hogy ehhez feltétlenül szükség volt az utóbbi napokban valóban/végre ellenzékiként viselkedő ellenzéki képviselők minden elképzelhetőt alulmúló (fizikai) vegzálására. Nem mintha bagatellizálni lehetne (egyebet sem tesznek napok óta az erre idomított kommunikációs verőemberek), de legalább ennyire borzasztónak tartom azt az őszinte, leplezetlen megvetést, amit az átlagemberek dühével, felháborodásával, a télvíz idején utcára vonuló magyar emberek elkeseredésével kapcsolatban megengednek maguknak a kormány képviselői. Ők valóban nem látják az átlagembereket, azon a szinten, ahol ők pöffeszkednek, már csak a gúny maradt, a megvetés, a fröcsögés és a Soros-mantra, ami mögé bújva évek óta szemberöhögik és ájultra butítják a magyar társadalmat.Kovács Zoltán lesajnáló cinizmusa van annyira súlyos, mint a főnöke sunnyogó menekülése a nyilvánosság elől, és akaratom ellenére is az a kép ötlik fel bennem, amikor három évtizeddel ezelőtt az aluliskolázott román diktátor szembesült a valósággal és nem hitt a szemének: hogy azok az emberek nem ünnepelni jöttek őt, hanem elkergetni a francba. Azt hiszem, ezzel csak annyit akarok mondani, hogy az a csodálatos államférfiú, aki idáig züllesztette az országot, ahol most tart, aki minden egyes pillanatban célként és nem eszközként tekintett a hatalmára, aki elérte, hogy a magyar társadalom egyik fele szektába tömörülve gyűlölje a szektásodó másik felét, valójában megint szembejött magával a NER egyik sötét sikátorában. A csúti tökéletesen megfogalmazta leendő sorsát, amikor arról kérdezték, vajon a hatalmi arrogancia átgázolhat mindenkin és mindenen? Innen már csak a megállj van hátra, és csak közelebb kerülünk ahhoz, hogy a láthatatlan, semmibe vett emberek a számlát is benyújtsák.