Keddi jóhiszemű sajtóesemény-látogatásunk szürreális jelenetekkel tarkított szociológiai terepmunkává lényegült át. A gyerekek, a gimisek és a nyugdíjasok is a föld alá mentek, persze egész más okkal. De miért lett ideges a félmeztelen kultuszköltő?
Egyszerű vidámparki sajtótájékoztatónak indult, ám fél napos, elborult földalatti utazássorozat lett belőle, a nekik szánt könnyűzenét elkerülő gyerekekkel, öntudatos médiafogyasztó gimisekkel és a vasbeton iránt szinte perverz érdeklődést mutató nyugdíjasokkal. Budapest kedd délelőtt és kora délután bizony leírhatatlan, felkavaró hely, ha tudjuk, hol keressük az élményeket.
Eleinte ártalmatlannak tűnt: fél tizenegykor dzsungeltematikára fazonírozott vidámparki játékokat avattak. A főpolgármester-helyettesi gárda celeb-fele, Hagyó Miklós ráadásul el sem jött, pedig ha valaki, akkor ő már a jelenlétével biztosítja az esemény sztori-jellegét. Be kellett érnünk Horváth Csabával, egy közönséganimátor gorillával, aki mérsékelt sikereket ért el a feltüzelendő általános iskolai osztály körében, egy artista Tarzannal és egy meglehetősen apatikus kígyóval pózoló Jane-nel.
A gyerekdalokat játszó Buborék együttes konkrétan üres nézőtérnek zenélt, ezzel dadaista performansszá változtatva a show-t – a semmibe kiáltott „gyertek közelebb!” és az „ezt ugye mindenki ismeri?” nem volt túl vidám látvány. A gyerekek közben megrohamozták a dzsungelesített vonatot, amelyet mi is kipróbáltunk: a szellem- és a hullámvasút bizarr (és itt-ott fröccsöntött műanyagos hatású), JetX-en edződött gyerekidegekre kalibrált egyvelege.
Radikális helyszín- és célközönségváltással ellátogattunk a négyes metró Gellért téri állomására, amelyen a BKV teljes bejárást ígért. Ehhez képest két szintet egyensúlyoztunk lefelé pár nyugdíjas kíséretében, akik a beton összetevőjétől kezdve a Műszaki Egyetem süllyedéséig rákérdeztek mindenre, ám a munka közelébe nem engedtek senkit.
Arról, hogy hogy áll a metró, semmi nem derült ki a látogatás alatt. Az azonban biztos, hogy dolgoznak rajta, vagyi minden munkás elfoglalta magát valamivel, ami az állami beruházásokat övező munkamorált tekintve (öten nézik, ahogy valaki lapátol) bíztató.
Ekkor döntöttünk úgy, hogy a hírműfajokat magunk mögött hagyva szociólógiai terepmunka keretében értelmezzük a napot. Ennek jegyében ejtettük útba az Erzsébet téri Gödör Klubot, ahol azonban a huszas-harmincas korosztályt kiszorították a gimisek, éppen Németszótár Majális volt ugyanis. A szervezők úgy képzelték, hogy a középiskolások vevők a negédes jópofizásra, a színpadon pedig Markot akarják látni, aki élő fellépést ígért, pedig még csak tanul gitározni. A Vivaplusz-kompatibilis, de nyelvművelői ambíciókkal is bíró konferanszé azért kiszedte a közönségből, hogy az egyik legismertebb „új szó” az „izé”, a mai szleng alappéldája pedig a „csávó”.
Üdítő intermezzó volt viszont a félmeztelen író-költő, Peer Krisztián feltűnése, aki a kapitalizmus mocskát kérte számon szegény fiútól. „Te mit akarsz eladni?” - ordított rá, majd látva, hogy mozdulnak a biztonságiak, elharapta a mondat végére illesztett trágárságot, és halált megvető bátorsággal távozott. Rövidesen mi is így tettünk, fejünkben egy némileg megváltozott Budapest-képpel – be kellett látnunk ugyanis, hogy az igazán szürreális jelenetekért nem kell hajnalig várni.
Ez lett belőle,így legalább tudjuk,hogy tényleg a gödör alján vagyunk.