A román államfő nem írta alá a Trianon-törvényt

Az etnikai elv elfogadható lett volna, talán már akkor is értelmes kompromisszum lehetett volna. De sajnos, ez száz év múlva - azon kívül, hogy ezt rögzítjük - semmit sem ér abban az értelemben, hogy megváltoztassuk, revideáljuk az azóta fennálló status quot. Trianon megítélésében nyilván soha nem lesz egyetértés a magyarság és a környező népek között. A franciák és a németek sem fognak soha egyetérteni Elzász és Lotaringia ügyében. S az osztrákok és az olaszok sem Dél-Tirol kérdésében. De – amennyire tudom – képesek voltak tudomásul venni, hogy az már történelem. Természetesen fontos a nemzeti emlékezet, s legalább annyira fontos, hogy lehetőségeinkhez képest érdemi segítséget nyújtsunk a határainkon kívül rekedt, sajnálatos módon egyre fogyatkozó magyarságnak. De az nem segítség, ha honi önző pártpolitikai érdekektől vezérelve ékeket verünk az egyébként is a többségi nemzet folyamatos nyomása alatt álló kinti magyar csoportok, szervezetek közé. A wilsoni elveket a „népek önrendelkezési jogára”, azaz az etnikai alapon történő határ-megvonásokra számos esetben nem akarták, más esetekben nem lehetett alkalmazni. Nem akarták alkalmazni.

Az I. világháború végéhez közeledve egyre erőteljesebben nyilvánult meg a határaink mentén „anyaországgal” rendelkező népek értelmiségének és vezetőinek vágya a nemzettestvéreikkel való egyesülésre, s ezek az „anyaországok” nem győztek minél inkább dörgölőzni az 1918 tavaszától már nyilvánvalóan győzelemre álló antant nagyhatalmaihoz. A várható konc igen kecsegtető volt számukra: a Történelmi Magyarország minél nagyobb darabja. Csehország része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának, de nem volt hatalmi státuszban, így áldozatnak tüntethette fel magát. Masaryk, Beneš és társaik eredményesen győzködték az antantot, elsősorban Wilson amerikai elnököt arról, hogy a háború utáni rendezés során szlovák „testvérnépükkel” együtt egy önálló, az antanthoz hű és a bolsevik métely elleni harcra kész új államot, Csehszlovákiát hozzák létre, amelynek szlovákiai része (minimum) a magyarok által Felvidéknek nevezett terület (majd ehhez hozzácsapták Kárpátalját) kiszakításával történhet meg. 1918 végén a semmiből létrehozott cseh csapatok bevonultak a Felvidékre, újabb és újabb városokat, falvakat elfoglalva. A háborúban dicstelen szerepet játszó Románia „feléledt” a háború végére, s máig érthetetlen sikerrel eljátszhatta a „győztes” szerepét. A román csapatok 1918 végén benyomultak Erdélybe, s sorra foglalták el az erdélyi medencét, majd a Királyhágón átkelve 1919 tavaszára eljutottak a Tiszáig.

folytatás ma,13:24; Az antant oldalán valóban harcoló, bár legyőzött szerbek nagy álma, a szerb vezetésű, nagy délszláv állam megteremtése is napirendre kerülhetett, s a Balkánon partra szálló antant csapatok társaságában a Szeged-Pécs vonalig nyomultak be, elfoglalva az egész Délvidéket. Az antant, s ezen belül a közép-európai rendezésben meghatározó szerepet játszó Franciaország vezetőinek két fő célja volt a békeszerződésekkel: Németország megbüntetése és megalázása, illetve Szovjet-Oroszország hermetikus elzárása Európa többi részétől Franciaországhoz feltétlenül hű, államiságukat, területi gyarapodásukat a franciáknak köszönő kisállamok sorával. Lengyelország, Csehszlovákia, Nagy-Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia) létrehozása e céloknak tökéletesen megfelelt, s együttesen nemcsak Csonka-Magyarországgal, hanem a porba sújtott Németországgal szemben is kellő ellensúlyt biztosított. Legalább is 1920-ban ez így látszott Párizsból.