Fiatal, 20 éves, kitartó, életerős, vidám egyetemista lány voltam májusig. Édesapámmal sosem volt közeli kapcsolatom, egy link embernek tartom. Négyszer volt házas, három gyereke van három nőtől, és adósságspirálba került a saját hibájából. Párommal élek, és mivel még nappali tagozaton tanulok, jár édesapámtól a gyerektartás részemre. Mivel nappali tagozaton járok, nem tudok munkát vállalni, mert az a tanulás, vagy az alvás rovására menne. Májusban azonban felhívott magához, közölte, hogy ,,húzzak dolgozni", és hogy ,,ne élősködjek", mert ,,ő már tizenöt évesen dolgozott, és hazaadta a pénzt a szüleinek". Egyébként is, szerinte csak ,,koptatom a fenekem az iskolapadban", és ,,ne élősködjek rajta", úgyis ,,csak kiadással járok". Ennél persze csúnyábbakat is mondott, csak nem írom le, mert a nyomdafesték és az illem nem tűrné ezeket a szavakat és mondatokat... Üvöltött velem, csapkodott, attól tartottam, nekem esik, remegett az idegességtől végül pedig bevágta az orrom előtt az ajtót, mikor próbáltam elmenekülni. Megjegyzem, már mikor megérkeztem hozzá, láttam, hogy itt lesz valami. Nem szóltam semmit, nem tettem megjegyzést, ami miatt kiakadhatott volna. Rettenetesen fájtak a szavai, főleg, hogy mindig nagyon jól tanultam, különórákra jártam kiskoromban, rengeteg versenyen vettem részt, sportoltam, tanultam, tettem a dolgom. Ő azonban nem volt kíváncsi rám, nem vette igénybe a hétvégi láthatásokat, nem hívott, nem látogatott meg szinte sosem. Később igyekeztem szorosabbra fűzni a viszont vele, ám mikor találkoztunk, az lett a vége, hogy kipanaszkodta magát, és hazament, egyáltalán nem érdekeltem. A fent említett kiborulása után én nem kerestem őt, ő ugyan hívott rá néhány hétre, de képtelen voltam felvenni. Szeptemberben kezdődtek a rosszulléteim. Mindentől hányingerem volt, gyűlöltem a szagokat, képtelen voltam főzni, vagy enni, minden keserves volt. (Megjegyzem, nem vagyok várandós.) Öklendeztem az aluljáróban, nemcsak a hajléktalanok, hanem a pékáruk szagától is. Éjszakánként minimum fél órába telik, míg sikerül elaludnom. Nagyon sokat sírtam, iszonyúan megbántott, hiszen én mindig küzdöttem a szeretetéért, erre kiderül (nyíltan kimondta), hogy én csak egy kolonc vagyok számára. Ha meglátom, hogy hív, ismét gyomorgörcsöm van... Egy ideig utalta a számlámra a pénzt, ám mikor a testvéremmel megüzente, hogy az e havi gyerektartást csak akkor kapom meg, ha felmegyek hozzá, szinte pánikrohamot kaptam. Sírtam, alig kaptam levegőt, majdnem hánytam. Lehet, hogy ennyire félek tőle? Vagy ennyire nem tudom megemészteni, hogy nem szeret? Ennyire meggyűlöltem? Mit tehetnék? Köszönettel: A ,,koloncgyerek"

Feltöltő: soho
Felhasználói tartalom, A Propeller.hu felhasználók által feltöltött tartalmakkal pörög. A felhasználók által feltöltött tartalmak nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját, ezek valóságtartalmát nem áll módunkban ellenőrizni.

Új hozzászólás

Hozzászólás írásához regisztráció szükséges. Regisztráljon vagy használja a belépést!


Még karakter írhatElolvastam és elfogadom a moderálási elveket.