70 évesen szült gyereket, boldogabb, mint valaha

@Horizont: Mindig elgyengülök, amikor kis lurkókkal találkozom, fogják anyu kezét, totyognak a pufi overáljukban...mennyi emlék, te jó ég, a reggeli ébresztésektől az esti meséig...
Nem tudom, megérem-e a nagymamaságot, a fiúk nem sietnek, pedig a kezemben van, hogyan kell pelenkázni, talpakat puszilni, böfiztetni, az orromon tartani a szemüvegem.:)
Szóval, irigyellek. :)

@Horizont: Az én anyum későn szült minket, én az első fiamat fiatalon, őt ki kellett pihennem :), így az öcsi csak 8 év múlva jött, de rá már alaposan felkészültem. :) Az ő születése utáni két év volt életem eddigi legboldogabb, legfelhőtlenebb időszaka. A nagyfiamnál még annyira dominált a felelősségérzet, hogy nem tudtam kiélvezni, milyen édes kisfiam van, vigyáztam rá, mint a szemem fényére, konfliktusaim voltak,mert senkit nem engedtem kézmosás nélkül, utcai ruhában a közelébe - két éves koráig nem is volt beteg, igaz, sokáig szoptattam. Most távol él tőlünk, ha lesz is gyermeke - egyszer biztosan -, nem leszek ott a kórház folyosóján, amikor a kedvese világra hozza, nem gyönyörködhetek benne, nem tarthatom a karomban.
Vigasztal a gondolat, hogy a kicsim előbb-utóbb családot alapít, ő készül rá lélekben - leszek vagy 80 éves addigra! :) De magamhoz ölelhetem az Ő gyermekét, szóval, ezt az élményt nem szeretném kihagyni. Pláne, hogy nem nekem kell éjjel fel kelnem hozzá. :)
Nagymamaként ugyanolyan leszek - lennék - mint a fiaimmal: engedni, hogy tapasztaljon, de a nyomában lenni, hogy, ha kell, be tudjak avatkozni, mindig megkérdezni, mit szeretne, mindig bevonni a családi közösség terveibe, és mindig értelmesen megmondani, hogy miért nem engedünk meg valamit. Számomra elsődleges volt a példamutatás, sokat beszélgettünk, énekeltem, meséltem nekik.
Hogy mit nem csináltam jól, arról mélyen hallgatok! :))

@Horizont: Hát, van, amit nagyon megbántam, emiatt gyötör is a lelkiismeretem. Az egy dolog, hogy nem vagyunk hibátlanok, a másik az, hogy képesek vagyunk-e a hibáinkból tanulni.
Ez az ötéves terv-terminus nagyon tetszik! :)) Azt nem tudtam volna elképzelni, hogy egymás után jöjjenek, mint az orgonasípok, nekem ez a 8 év pont megfelelt: a nagy fiú és az öcsi. :)
Látatlanban is érzem, hogy nagyon jó anya lehetsz. Én nem voltam/vagyok annyira jó, mint amennyire szerettem volna lenni, de egyvalamit oda tudtam adni, maradéktalanul: a szabadságot.

@Horizont: Nekem is jólesett! :)

Megosztok veletek egy emléket. Mint írtam 42 évesen szültem a fiatalabb fiamat. Az idősebb 20.éves,Főiskolás volt. Gyöngyösön tanult és mikor megtudta,hogy megszületett az öccse,egyből buszra ült és jött haza,illetve Szegedre,mert ott szültem. Kitolhattam a babát a szülészeti osztály folyosóján az ablakhoz,én meg kiültem a fiam mellé. Megkönnyezte az öccsét,és engem is átölelt. Mikor elment, a szülésznő oda jött hozzám és azt mondta" Ne haragudjon anyuka,hogy ezt mondom,de nem túl fiatal ez az apuka Önhöz? Persze látszik,hogy az övé a gyerek,hisz nagyon hasonlít a baba rá." Ezt válaszoltam: Beteg dolog lenne,ha nem hasonlítanának egymásra,hisz édes testvérek. Látnotok kellett volna a szülésznő arcát. Onnantól úgy került,mint a leprást. Nem mert még rám sem nézni,pedig nem haragudtam.

Na igen! Érdekes volt,hogy tulajdonképpen mind a két fiam egykeként nőtt fel. Túl nagy volt a korkülönbség ahhoz,hogy együtt játszanak. Az idősebb keveset volt itthon. Mikor meg már itthon volt a Főiskola után,hozta a barátnőjét is magával. Mind a keten Vidék és Városfejlesztési mérnökök voltak,de két évig nem kaptak munkát. A kicsi inkább útba volt nekik,mert tényleg szédületesen eleven volt. Egy évig kellett hordanom Pszichológushoz az iskola előtt,mert nem tudták eldönteni,hogy hiperaktív-e? Kis létszámú osztály javasoltak neki,ahol 15 perc egy óra és 40 perc a szünet. A másik pszichológus szerint meg vissza vetné a kis létszámú osztály,mert esze van,csak túlmozgásos. Szóval állandóan ott sertepertélt a bátyja és annak barátnője körül és be nem állt a szája. Persze a vége az lett,hogy elzavarták. Felnőtt korukra nem is lettek igazán jó testvérek. Persze én mind a kettőt szeretem,mert a fiaim,csak jobb lenne ha igazi testvéri kapcsolat lenne köztük. A kicsi kinőtte a hipermotivitást,ma már diplomás ápoló. ( A kicsit ne vegyétek szó szerint,mert 193cm magas)