A szabadság édes illata

Ha nem is áll le Budapest forgalma a Critical Mass kerékpáros felvonulás alatt, a város élete azért alaposan felbolydul, amikor biciklisták tízezrei veszik birtokukba az utcát. A belváros alig hasonlít önmagára, több a bicikli, mint az autó - legalább is így érezzük.  A felvonulás idején nem csak azért bicikliznek sok ezren, hogy népszerűsítsék a kerékpározást, és kiharcolják a nagykörúti biciklisávot, hanem azért is, hogy egy nálunk még alig elfogadott, ám viharos sebességgel terjedő szubkultúra létezésére hívják fel a figyelmet. A biciklisták mindig minden társadalomban sajátos életmódot képviselnek. Nem egyszerűen a sport, vagy az egészséges életmód hívei ők, hanem olyan életmód és értékrendszer képviselői, amely nem magától értetődő egy adott társadalomban, amelynek az elfogadtatásáért mindig, mindenütt harcolni kellett.

Amikor nézem a képet, amint a biciklis felvonulás csúcspontján egy óriási tömeg magasba emelt kerékpárokkal büszkén áll a téren, mindig elszorul a torkom attól a kicsit groteszk mozdulattól, amelyben vagány diadalittasság keveredik sóvárgó, szabad életérzéssel. A szabadság édes illata lehetne a címe egy ilyen fotónak. E mellé beúszik néhány más kép is az emlékezetembe: az 1968-as párizsi tavasz archív fotói és falfeliratai, amelyeket különféle albumokban láttam. A legismertebb közülük „Az élet máshol van”, amelyet a Sorbonne falára írtak fel a diákok, mielőtt minden kompromisszumot elutasítva bebizonyították a rendíthetetlen párizsi polgárságnak, hogy a valódi, az igazi élet máshol van, nem ott, ahol ők képzelik. És eszembe jut az is, hogy gyerekkoromban a szomszéd fiú, aki sötét szemével és vad temperamentumával elütött a társaitól, azzal gyűjtötte maga köré a ház gyereklakóit és söpörte be elismerő pillantásaikat, hogy olyan kunsztokat mutatott be a biciklijével, amiket más nem tudott. Biciklibajnok szeretett volna lenni, de a szülei mindig valamilyen skatulyába akarták betuszkolni, amiről úgy vélték, hogy neki való. A felnőtt világ mindig is imádta a skatulyákba zárt életeket. De a fiú hamar rájött, hogyan küzdhet a korlátok ellen, és ha biciklibajnok nem is lett belőle, olyan világot épített magának, amelyben szabadon élhetett, és több-kevesebb sikerrel küzdött meg azokkal, akik elirigyelték tőle a szárnyalását.

Bekapcsolom a rádiót, és hallom, hogy a bemondó arra kéri az autósokat, hogy nagy ívben kerüljék el a belvárost, mert a biciklista felvonulás alatt óriási forgalmi dugók várhatók. A Critical Mass mozgalom nálunk ma még elsősorban bosszúságot és közlekedési fennakadást jelent. Autós és kerékpáros inkább ellenség, mint jó barát. Ha autóval utazom, nem szeretem a biciklistát, mert rettegek, hogy elütöm, hiszen bicikliút híján legtöbbször a kocsik között száguldozik. A biciklista viszont engem kíván a pokolba, ezer érthető okból: leszorítom, a padkára kenem föl, gyorsabb vagyok nála, veszélyeztetem a testi épségét.

García Márquez azt írta, hogy Párizs annak köszönheti ragyogását és töretlen nagyságát, hogy biztosítja az emberek számára a bolondozás jogát. Budapest ma nem olyan város, ahol az embernek sok kedve volna bolondozni. Inkább szomorú, rosszkedvű hely, zavaros és kiszámíthatatlan, de szerencsére akad néhány vidám, bolondozásra csábító szeglete. Azokra az utcákra és terekre gondolok, ahol kávézók, teraszos vendéglők váltják egymást, ahol nem járnak autók, nincs zaj és benzingőz, lehet beszélgetni egy kapucsínó mellett. Nem az autók ellen beszélek, csupán egy élhető, sokféle életmódot befogadó város mellett, ahol egyaránt megfér biciklista, gyalogos és autós. Hogy Budapest mikor lesz ilyen hely, még nem tudhatom.

(A szerző szociológus, író, politikus)