A farok csóválja

A világ pénzügyi piaca maximum 5-7 százalékos hiányt hajlandó finanszírozni. Efölött minden ország a bizalom elvesztését kockáztatja. Most éppen Görögország, Portugália, Írország, Spanyolország, Olaszország helyzete miatt vált mindez világossá.

A 2008 ősze óta tartó pénzügyi és gazdasági válság először Magyarország esetében jelezte, hogy a hat százalék fölötti hiányt kockázatosnak tartja, a tíz százalékot megközelítőt és meghaladót pedig elviselhetetlennek.

Csak egészen különleges helyzetű  országok, mint az Egyesült Államok lehetnek kivételek e szabály alól, de azok is csak időlegesen és vállalva azt a kockázatot, hogy a pénzügyi piacok még ezt is nehezen nyelik le. A Moody’s éppen a héten minősítette le  az amerikai papírokat, jelezve, hogy nőtt a velük kapcsolatos kockázat.

E hét végén a pénzügyi piacok már egész sor európai ország bedőlésétől rettegnek. Pontosabban, attól, hogy a pénzügyi piacon forgó állampapírokat a piaci szereplők leértékelik.

Görögország már túlesett a tűzkeresztségen, most Portugália, Spanyolország, Olaszország és Litvánia körül forr a levegő.

Szép kis lista, amely jelzi, hogy az állami túlköltekezés és a lassú politikai reagálás nem a magyar politikai elit kivételes tulajdonsága, hanem a fejlett demokráciák valószínűleg rendszerszerű problémája.

Az európai országok iránti bizalom megrendülése minden bizonnyal nem véletlenül vált most a legerősebbé. A centrális helyzetű és szerepű pénzügyi piacok konszolidálása, a nagy befolyású nagy bankok helyzetének rendezése után azért irányulhat most már a figyelem az egyes európai országok helyzetére, mert kormányaik a válságot megúszhatónak tartották. Úgy gondolták, hogy az a pénzügyi világ belső ügye, illetve a pénzpiacokon exponált országok magánügye.

Emlékszem, tavaly az egyik sláger téma a nemzetközi sajtóban a válság tombolása idején az volt, hogy Spanyolország szerencsés, mert az ingatlanpiac már 2007-re kipukkadt. Az olasz bankok érintetlensége volt a másik téma, bár aztán kiderült, némi pénzt az ő konszolidációjukra is szánni kellett.

A most hírbe hozott országok kormányai ugyanúgy azt hitték, hogy valahogy majd megússzák, ahogyan azt a Gyurcsány-kormány félszívvel gondolta 2007-ben, még a válság kitörése előtt. Félszívvel, írtam, mert az azért nem igaz, hogy a Gyurcsány-kormány nem tett semmit a kiadások megfékezésére.

A tanulság a politikusok számára – és a jövendő magyar kormány számára is -, hogy minden alternatív próbálkozás a prudens, visszafogott gazdálkodáshoz képest csak egy ideig és csak szerencsés körülmények között működik.

Egyben az is világossá vált, hogy minden kormány szeret túlköltekezni és a kiadások visszafogása terén minden politikai elit kivár. Görögország költségvetési helyzete nem hirtelen vált rosszabbá, a görög politikai elit folyamatosan  - a második világháború óta biztosan – hol belpolitikai, hol gazdaságfejlesztési okokból, hol egyszerűen csak a fátumban bízva, figyelmen kívül hagyja a szigorú gazdálkodást és a szabályok szerint való működést.  Sem az euró és a közös szabályok léte, sem a pénzügyi válság nem ingatta meg a hitüket abban, hogy Görögország különleges hely, amely mindent meg tud úszni.

És még egy dologról: a hatvanas –hetvenes években nagyon divatos volt a centrum-periféria elmélet, amely a dominánsak- kiszolgáltatottak logikája alapján írta le a világgazdaság működését. Egyben azt is feltételezve, hogy csak az számít, ami a kapitalista mag-országokban történik.

Hát ha valamikor mindenképpen, akkor most le kell számolnunk ezzel a szemléleti kerettel. Amióta lett és litván állampapírok és e kicsiny országok költségvetési helyzete, lakósságának eladósodottsága hetente értékeli le a közép-európai országok pénzügyi helyzetét és gazdasági döntéseit, amióta a periferiális görög gazdaság belső helyzete miatt rendül meg az euró övezet iránti bizalom, azóta a világ megváltozása kész tényként kezelhető.

Most először van úgy, hogy a farok csóválja a kutyát.

(Kóczián Péter újságíró, szerkesztő, rádiós- és televíziós riporter)