Félnetek nem kell

A választásokhoz közeledve egyre többen beszélnek arról, hogy drasztikus rendcsinálás, számonkérés, a kétharmados törvények módosítása, politikusok elszámoltatása, a médiapiac teljes átrendezése és ehhez hasonló átalakítások  várhatók, ha tavasszal hatalomra kerül a Fidesz. Egyre erőszakosabb hangnem, egyre durvább módszerek jellemzik a hazai közéletet. Mintha nem lenne elég, hogy nyakunkon a válság, az influenza járvány, soha nem látott mértéket öltött a munkanélküliség, mind elterjedtebb az erőszak és a gyűlöletbeszéd, depressziós a fél ország, jó előre még attól is szoronganunk kell, mire készül a jobboldal, ha megnyeri a választásokat. Tudom, hogy nem leszek népszerű azzal, amit mondok, mégis némi higgadtságra intenék, már csak azért is, mert a hiszterizált társadalmi légkör mindannyiunk életét mérgezi, semmiféle megoldást nem hoz, viszont tovább erősíti és állandósítja a válság hangulatot.

Egy olyan országban, ahol a privatizáció a rablás szinonimája, a szabad piac és a liberalizmus szitokszó, a politikusokról a bűnöző jut a legtöbb ember eszébe, ott mindenki rosszkedvű, mindenki lúzer. Az állandó válsághangulatot a politikai propaganda is élteti. A válság kezelésének művészete a modern, mai politika lényegévé vált. A politikusok elszántságukat és bátorságukat akarják bizonyítani, amikor válságról beszélnek, állandóan azt igazolva, hogy szembeszállnak a nehézségekkel, bátorság és erős akarat jellemzi őket. Sok politikus egyfajta hős szerepben jelenik meg, azt sugallva, hogy képes úrrá lenni különféle veszedelmeken, így az általa apokaliptikusnak vázolt jövőn is. Magyarországon nincs nyugati értelemben vett jobb- és baloldal. Nálunk a jobboldal „fasizmust”, a baloldal „kommunizmust” jelent, s e mesterséges dichotómia lehetetlenné teszi a párbeszédet a két oldal között. A közbeszéd pedig sajnálatos módon ennek foglyává vált. Ez azonban nem viszi előbbre az ország szekerét.

Minden józan gondolkodású ember egyetérthet abban, hogy ahol visszaélések vannak, azok rendezése az ügyészségre és a bírákra tartozik, az elszámoltatás nem lehet politikai bosszú kérdése. Félhetünk attól, hogy a jobboldal azzá teszi, de jobban tesszük, ha a demokratikus intézmények megerősítése érdekében lépünk fel, és megpróbálunk egyetértést kialakítani abban, hogy a széles értelemben vett társadalmi rendet és morált nem politikai, hatalmi eszközökkel, és rendpárti politikával kelljen biztosítani. Az emberek akkor éreznek rendet maguk körül, ha következetes a jogalkotás, a törvények széles társadalmi csoportok érdekében születnek, a társadalmi intézmények korrupciómentesek, a szociális alapjogok hosszú távon garantáltak, a gazdaság kiszámíthatóan működik. Sokadszor írom le: a rendszerváltás óta talán a legmélyebb változás a társadalmi intézményekbe vetett bizalom megrendülésében érhető tetten. Az utóbbi időben az önkormányzatok végképp elvesztették az állampolgárok bizalmát, éppen azok az intézmények, amelyek a szociális ellátások törvényes feltételeit határozzák meg, szolgáltatásokat nyújtanak és ellenőriznek. Olyan közvetítő szintek lehetnének, amelyek képesek összekapcsolni az államot az egyénekkel. Ma azonban nem így működnek, ez egyre inkább nyilvánvaló. És ebben mind a két oldalnak megvan a maga felelőssége.

Az emberek keserűek és kiábrándultak, és utálják azokat, akikről azt hiszik, hogy könnyebb úton járnak, százmilliós végkielégítésekkel a zsebükben élik életüket kevés hasznot hozó munkájuk végeztével. Ugyanakkor beletörődtek abba, hogy ez a világ rendje, sem erejük, sem kedvük nincs ahhoz, hogy a korrupt intézmények működésén változtassanak. Az általános apátia, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság érzése a szélsőjobb malmára hajtja a vizet, amely ügyesen használja az érzelmi politizálást egy politikai mozgalom és egy abból kinövő szubkultúra megteremtéséhez. A harsány, populista tábor könnyen hívekre talál az elégedetlen, elkeseredett emberek körében szégyenletes cigányellenes politikájához is, de abban, hogy ezt ekkora sikerrel teheti, megint csak mind a két oldalnak van felelőssége, ha nem is egyenlő mértékben. Ha a romák érdekében tett kormányzati politika valamelyest is eredményes lett volna, a Jobbik ma nem lenne ennyire népszerű. 

Újra mondom: nem félni kell, hanem társadalmi konszenzust kell kialakítani több kérdésben is, így például abban, hogy a veszélyeztetett csoportok leszakadásának megállítása nem pusztán a velük érzett szolidaritás miatt, hanem a jövő polgárságának a megteremtése érdekében is szükséges. E csoportok megerősítése és társadalmi integrálása lehet ugyanis a záloga annak a biztonságosan működő polgári társadalomnak, amelyre olyan soka várnak, és amelynek eljövetelét ígérik. A gyengékkel való szolidaritás tehát nem egyszerűen a baloldali gondolkodók jótékonykodása, hanem minden polgári társadalom jól felfogott érdeke, a többség érdeke, ha úgy tetszik, a mindenkori elit érdeke is, saját legitimitása biztosítására. Csak buta politikus nem tudja, hogy nem ülhet sokáig a szuronyok hegyén.

Az európai politizálást megismerve még inkább üresnek látszik az, ami itthon a közéletben zajlik. Azt kívánom, hogy Magyarország érje el a politikai kultúrának azt a szintjét, amikor a politikusok szakkérdésekben feszülnek egymásnak, és azokon keresztül mutatják be az általuk képviselt politikai irányvonalat. Változást szeretnék a politikai kultúrában, mert mint magyar állampolgárt, sért ez a nyegleség, felkészületlenség, intellektuális renyheség, ami a politikai viták színvonalát jellemzi. Félni pedig végképp’ semmi kedvem.

(A szerző szociológus, író, politikus)