Harai Dénes: Petőfi szent dühe

"János Vitéz a Gulagon" - Mong Attila könyvének drámai valóság tartalma van, amelyet már a címe is érzékeltet. A mese olyan tükör, amely mindig a régi, archaikus önmagunkat mutatja, van akinek a "Jó", van akinek a "Gonosz" önmagát. A mese morfológiája magába foglalja még a határok – az idő és a tér határai – átlépését is; a csodák birodalmát, amikor a cselekvés átváltozik csodává, vagy rémisztő valósággá. A mese viszonyai befonnak bennünket, az ijesztő dolgok lelepleződnek, megszégyenülnek – így van ez a "János vitéz a Gulagon" esetében is. A mese tele van jó démonokkal, akik felszabadítják a gyermeki fantáziát a represszió alól és harmóniát adnak a világnak - ez a pillanat az, amikor a gyerek azt mondja, „Mama olvasd újra.” A gyerekek számára ebben az ismétlési folyamat rögzülnek a morális tartalmak, alapozódik meg a remény, a hit az igazságban, a jóban, az emberben, a jövőben. A mese, a mítosz, a monda, az eposz a tudat, - az általános iskolai oktatás révén a kollektív tudat - egy kódjává válik. Ilyen Petőfi Sándor "János vitéz" című költeménye, vagy Zrínyi Miklós "Szigeti veszedelem" című nevelési-eposza is. A mese nem múlik és adott helyzetben felidézni, eljátszani veszélyes is lehet. A 20. Században a mitológiába hajló régi mese megszűnt, és átváltozott hol társadalmi mesévé ("vas és acél országa"), hol katonai mesévé ("erős bástya"), napjainkban pedig silány politikai - múltismétlő meseként éledt újra (erre külön visszatérünk).