Kürtőskalács

Kürtőskalács. A kürtőskalácsról, a türelem jut eszembe. No, meg nagyanyám. Valamiért nem lehetett minden nap sütni. Csak vasárnap. És akkor sem mindig. Emlékszem, arra ébredek, hogy az udvarról füst kanyarog be, a résnyire nyitott ajtón, illata átitatja a még szememben bujkáló álmomat. Mezítláb, hálóingben az ablakhoz szaladok. Kikukucskálok a függöny mögül. Látom nagyanyámat amint tüsténkedik a tapasztott kemence körül. Keze gyors. Rutinos mozdulatokkal tekeri rá a tésztát az időtől megbarnult fa hengerre. Folyton siet. Most sem áll meg egy pillanatra sem, mintha kürtőskalácssütő versenyre gyakorolna. A kávét is ripsz-ropsz lenyomja, pont úgy, mint a reggeli kupica szilvapálinkáját Isten-Isten felkiáltással. Sebtében elöblögeti a poharat, göcsörtös tenyerét terebélyes szoknyája kötényébe törli, megigazítja a keszkenőjét, majd sebbel-lobbal, suhogó fekete gúnyájával már pördül is tova. Ha érdekel a cikk, kattints a forráslinkre.