Ebben a csapdahelyzetben a Fidesz meglehetősen érdekes és zavarba ejtő mutatvánnyal próbálkozik

Olyan ez az egész ősz eddig, olyan semmilyen. Mintha mindenki már csak a kivárásra játszana, mintha senki sem bízna abban, hogy tavaszig bármiféle említésre méltó történhetne még. Egy győztes/vesztes meccs, ahol a második félidő közepén mindenki tudja már az eredményt. Az egyik csapat hat góllal vezet, de nincs kedve már újabbakat lőni, s látványosan, alibi passzok tömegével tartalékolja az erejét. A másik meg kimerítette már az összes cserelehetőségét, s nemhogy egyenlítésre nem futja, de arra sem, hogy egy valamirevaló gólhelyzetet kidolgozzon. A nézőknek a látvány persze kedvét szegi, s egyre nagyobb tömegek áramlanak a kijárat felé, néha-néha visszapillantanak, mert már csak valami csodában bíznak. A mérkőzésnek pedig szabott ideje van, a hátra­lévő húsz percet így is, úgy is le kell játszani. Miről írhat ilyenkor a tudósító, miről beszélhet a közvetítés felelősségével megvert riporter? Arról, amit az alibi játék látszata mögött meghúzódni sejt, s megpróbálja kitalálni a fontosabb mozgatórugók magyarázatát.