Radikálmagyar Strasbourgba tart

Miután a Legfelsőbb Bíróság elutasította a gárdisták felülvizsgálati kérelmét, jóváhagyta a szervezet feloszlatását, s ily módon a Magyar Gárda minden lehetséges hazai jogi fórumot kimerített, a Jobbik elnöke elérkezettnek látja az időt, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához forduljon jogorvoslatért.

Az európai bíróságról tudni kell, hogy olyan esetekkel foglalkozik, amikor az Emberi Jogok Európai Egyezményében biztosított jogok valamilyen formában sérültek. Ilyen jog például az emberi élethez való jog, vagy a véleménynyilvánítás és a szólás szabadsága. A strasbourgi bíróság nem fellebbviteli bíróságként működik, a nemzeti hatóságok korábbi döntéseit nem semmisítheti meg, nem is változtathatja meg, csupán kárpótlást ítélhet meg a kárvallott javára. De előfordul az is, hogy egy kérelmet alaptalannak talál, nem foglalkozik vele, és minden külön indoklás nélkül visszautasít.

Magam elé képzelem a Gárda kérelmét, amelyben bemutatják a szervezetet az európai bíróságnak, és felpanaszolják, milyen reménytelen küzdelmet folytatnak itt Vadkeleten a  „cigánybűnözés”, a „zsidó tőke”, és a balliberális értelmiség ellen, amely számos egyéb bűne mellett arról ismerszik meg, hogy kisajátítja és markában tartja az egész hazai sajtót. Nehezményezik továbbá, hogy a harmincas évek SA alakulataira emlékeztető egyenruháiban történő felvonulásokat itthon milyen sokan félreértelmezik, félelemkeltő, uszító, sőt fajgyűlölő megnyilvánulásnak tekintik, noha mindössze szabad véleménynyilvánításról volna szó, amihez minden magyar állampolgárnak joga van. A kérelem következő passzusában részletesen kifejtik, hogyan törtek ki a szubkultúra karámjából, s látván, milyen égető szükség van rájuk, politikai erővé váltak egy olyan országban, ahol a lusta, koszos, tolvaj cigányok ellopnak mindent, ami mozdítható, a kormány eladja a magyar ember talpa alól a magyar földet, a kisemmizett, végsőkig elkeseredett lakosság pedig rettegve húzódik be házaiba. Az emberek nem bíznak semmi másban, csupán a gárdisták jóindulatában és segítő szándékában. A Legfelsőbb Bíróság pedig – engedve a balliberális ármánynak – a Gárda feloszlatását jóváhagyó döntésével lefogta ezt az egyetlen segítő kezet, megölte a magyarok utolsó reményét. Csodálkozhatunk-e azon – teszik fel a kérdést – hogy ilyen országban, ilyen viszonyok között, miért nem nyújtja jobbját a Jobbik elnöke a veszélyes és haszontalan cigányság képviselőjének mindaddig, amíg népe a javulás útjára nem lép, és méltóvá nem válik erre a kézfogásra? A kérelem utolsó bekezdésében végül arra kérik a tisztelt bíróságot, tegyen igazságot a méltatlanul meghurcolt Magyar Gárda ügyében.      

És elképzelem az európai bíróság tagjait is, amint komoly ábrázattal olvassák a hozzájuk írt sorokat, és mérlegelik, vajon az Egyezményben meghatározott jogok közül mely jogai sérültek a Magyar Gárdának, és hogyan vált áldozattá ez a nemes hagyományokat ápoló szervezet?

És magam előtt látom azt a kézmozdulatot is, amely a gárdisták kérelmét a szemétkosárba röpíti. Európa nem tűrheti a hétköznapi rasszizmust. Nem is tűri.

(A szerző szociológus, író, politikus)