A románok jobban csinálják

Az utóbbi időben már elkezdtem várni, hogy mikor fogok ráunni a román filmekre. Hiába zseniális, amit jobb kifejezés híján román új hullámnak neveznek, annyira hasonlítanak egymásra ezek a dokumentarista, kíméletlenül valós filmek, hogy feltételezem, az x-edik után nem akarok majd többet nézni belőlük, mert kevés izgalmat rejt úgy beülni egy filmre, hogy az ember pontosan tudja, mit fog kapni. Miközben ma a cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában bemutatott Marti, dupa craciun (Kedd, karácsony után) című filmet néztem, úgy félidőnél egy kicsit azt hittem, most jött el a csömör pillanata. Mimi Branescu, Mirela Oprisor és Maria Popistasu a filmbenAzért támadt ilyen érzésem, mert Radu Muntean (Jelszó: A papír kékre vált, Boogie) filmje egy végtelenül sokszor feldolgozott témát rág újra: mi történik, ha x év házasság és egy aranyos lánygyermek után a férj beleszeret egy fiatalabb nőbe? Amikor rájöttem, hogy a film semmi másról nem fog szólni, azt gondoltam, ezt bőven elégszer láttam már. Tévedtem, mert így még nem láttam. A románok egyszerűen jobban csinálják. Már rég óta, és folyamatosan. Mihez képest? Például ahhoz, hogy nem tudok három olyan magyar filmszínészt mondani, aki képes lenne így elvinni a hátán egy filmet, mint Muntean triója (Mimi Branescu, Mirela Oprisor és Maria Popistasu). Vannak jó színészeink, de az a fajta teljesen természetes létezés a kamera előtt, amit úgy tűnik, minden román színész alapjáraton tud, nálunk teljességgel hiányzik. Mimi Branescu és Maria Popistasu a Marti, dupa craciun című filmbenAmikor a nyitójelenetben a férj és a szerető meztelenül fekszik, beszélget és csókolózik az ágyon, vagy amikor a megcsalt feleség a magára erőltetett higgadtság után végre elsírja magát, ezek a pillanatok nem játszottak, hanem láthatóan megtörténnek a színészekkel. Ettől nem csak hiteles, hanem végtelenül gazdag is lesz a film. Mert ezek a színészek úgy érnek egymáshoz, úgy intonálnak, úgy vesznek levegőt, ahogy az életben. És meggyőződésem, hogy ezt a millió apróságot, amitől élő és finom és milliórétegű lesz a film, nem lehet forgatókönyvben leírni, sőt, rendezői instrukcióban sem lehet megfogalmazni. Azt nem lehet íróasztal mellett kiötölni, hogy a feleség egy teljesen mellékes gesztusában úgy legyen kódolva az egész házassága, hogy sírva fakadok, amikor látom. Ennek mélyről kell jönnie, valahonnan a tudatoson túlról. Mi a titkuk? Tudni akarom.