A kis Bözsike (Kabaréjelenet Máthé Erzsi, Papp Vera és Csala Zsuzsa szereplésével)

Máthé Erzsi 1927. május 16-án született Budafokon. Főbb szerepei: Szabó Juli (Karinthy: Ezer év), Kamilla (Szigligeti: Lilomfi), Lujza (Schiller: Ármány és szerelem), Menyasszony (García Lorca: Vérnász), Gertrudis (Katona: Bánk bán), Rhédey Eszter (Móricz: Úri muri), Éva (Madách: Az ember tragédiája), Melanyija (Gorkij: Jegor Bulicsov és a többiek), Goneril (Shakespeare: Lear király), Mara (Szakonyi: Hongkongi paróka), Márta (Goethe: Faust), Kvasnya (Gorkij: Éjjeli menedékhely), Bertha (Wesker: A konyha), Kasszandra, Klütaimnésztra (Aiszkhülosz: Oreszteia), Marja Filippovna (Petrusevszkaja: Három lány kékben), Jourdainné (Moliére: Az úrhatnám polgár), Madame Schwartz (Grumberg: Szabad zóna), Anya (Koltes: Roberto Zucco), Joli (Szakonyi: Vidám finálé), Klumpet Ferencné (Parti Nagy: Mauzóleum), Catherine Lynt (Molnár: Nászinduló), Tekeriné (Shakespeare: Szeget szeggel), Brigitta asszony (Kleist: Az eltört korsó), Anyika (Lőrinczy: Balta a fejbe), Maria Josefa (García Lorca: Bernarda Alba háza), filmen: Két vallomás (1957), Külvárosi legenda (1957), Ház a sziklák alatt (1958), Égrenyíló ablak (1959), Májusi fagy (1961), Megöltek egy leányt (1961), Egy ember, aki nincs (1963), Miért rosszak a magyar filmek? (1964), Ezer év (1964 tv), Özvegy menyasszonyok (1964), Ivan Iljics halála (1965 tv), A hamis Izabella (1968), Virágvasárnap (1969), Uborkafa (1970 tv), A fekete város (1971), Hekus lettem (1972), Az öreg (1975), Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1978), Szeleburdi család (1981), Mielőtt befejezi röptét a denevér (1988). Erős. Ez sugárzik át lényén akkor is, ha fejkendős mosónőt, s akkor is, ha kalapos dámát alakít. Máthé Erzsi éppoly hatásos komika, mint amilyen elmélyült tragika tud lenni. S ezt már a régiek is megmondták. Erős. De nem úgy, hogy túljátssza szerepét, mert nem ripacs. Inkább átsugárzik rajta ez az erő arca rándulásán, szeme szikráján, s hol gőgössé, hol fájdalmassá teszi. Határozottnak tűnik. Szilárdnak és megmásíthatatlannak. Néha elcsípni ugyan az aggodalom szikráját pillantásában, de ez csak teljesebbé teszi játékát, amitől még jobban szeretjük. Pedig lehet, hogy épp ekkor kapjuk rajta egy privát megnyilvánuláson. Máthé Erzsit az Isten is színésznőnek teremtette. Komikának vagy tragikának, mindegy. Mert tökéletesen működhetne minden nap megformált szerepeiben, annyira jól viseli őket. Talán tanárnő lehetne leginkább. Szigorú, de szerető osztályfőnöke egy kisiskolás osztálynak. Úgyis minden pillanatban tanít. Megjelenésével, tartásával, mozdulatával, tekintetével, szép, tiszta beszédével, zengő hangjával. Mert neki még hivatás a színészet. Életforma. Mi kitart a sírig. 1948-ban, amikor elvégezte az Országos Színészegyesület színésziskoláját, a Vígszínház rögtön szerződtette. De játszott Pécsett, majd 1952 és 1983 között a Nemzeti Színházba költözött be. Ott azonnal szemüveget akasztottak rá és kockás szoknyába bujtatták, hogy megjeleníthesse Gallovits Piroskát, az Uborkafa című szatíra titkárnőjét. Régebbi színházba járók még emlékezhetnek arra, amikor hátul mélyen dekoltált estélyi ruhában a 30-as évek Duna-korzójának hivatásos szépasszonyát, Becker Babyt alakította Karinthy Ferenc Szellemidézésében. S ugyanakkor jelenik meg az a kép is, amikor Karinthy Ezer év című dokumentumdrámájában Szabó Júliát, a lágymányosi angyalcsináló munkásasszony bőrébe bújt. Ott volt a Katona indulásakor, s - hűséges típus lévén - azóta sem hagyta ott őket. Sikert sikerre halmozott. Mégis elégedetlen volt színészi sorsával, s 1966-ban egy évre fizetés nélküli szabadságra ment Marokkóba. Majd hazajött, s élte tovább a színészi pálya törékeny, ünneppé emelt hétköznapjait. Sikeres volt és határozott, fellépéséből erő sugárzott, de egy-egy póznak vélt pillanaton áttűnt, hogy estéről-estére mégis szorongással és félelem fogadta a tapsokat. Nem azért, mert bizonytalan lett volna magában, hiszen minden kritikusnál pontosabban tudta, mikor találta telibe szerepét, mikor jutott el valójában nézői képzeletéhez, érzelmeihez, mikor hatott igazából a címzettek személyiségéhez beleégően. Hiszen ő legszigorúbb bírálója saját magának. Talán csak azt fürkészte mindig aggódva, hogy szeretik-e? Még mindig szeretik-e? Forrón, igazán? Elfogadják-e még, kell-e még az, amit ő nyújtani tud? A lelkét, teljes személyiségét, önmagát teszi ki esténként a megváltó deszkákra, kell-e ő, maga? Nem tolakszik-e személyiségével? Szükségük van rá a többieknek, a közönségnek, valakinek? Csendesen áruljuk el: igen, még nagyon sokáig! (Forrás: http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kdc/0/28837/1)