Kristályba zárt lélek 5. fejezet

Térdre rogytam a ház előtt. A közelben senki sem lakott, így nem kellett attól tartanom, hogy bárki megláthat, ráadásul még mindig sűrű köd borította a várost, átláthatatlan függönyt vonva körém. Egy pocsolyában értem földet, de a legkevésbé sem izgatott, hogy vizes lettem. Soha, senki nem került elő… sem élve, sem holtan… A szavak savként marták kétségbeesett, mozdulatlanságba dermedt szívemet. Alig tudtam nyelni, miközben a könnyeimmel küszködve vergődtem önnön félelmeimtől megbénulva. Az nem lehet… nem veszíthetem el… ez nem történhet meg! Ha eddig hittem abban, hogy kárhozott vagyok, most már biztosan éreztem, hogy az égiek örök fájdalomra ítéltek. Keserűen nyeltem sűrűn termelődő nyálamat, melyet olyan fanyarnak éreztem, mint a romlott állati vért. Remény vesztve próbáltam megőrizni ép elmémet, egészen addig, amíg valaki át nem ölelt hátulról...