Egy sportlövész „coming out”-ja

Magyar vagyok, dolgozó-adófizető  állampolgár, családapa és sportlövész. Ugye milyen furcsán hangzik egy ilyen „coming out”? Civilizált társadalmakban ugyanis a legális keretek közt űzött hobbi éppen annyira magánügy, mint a vallási hovatartozás, politikai nézet, vagy akár a szexuális orientáltság. Úgy tűnik kis hazánkban ez nem ilyen egyszerű. Nálunk a hobbinak igenis tétje van, sőt, a felsorolás végére az új fegyvertartási rendelet kihirdetése után nyugodtan oda írhatom majd azt is, hogy bűnös.

Bűnhődnöm kell. Igaz, hogy bűnt nem követtem el soha életemben, ahogy a fegyvertartás szabályait sem szegtem meg soha, mégis a kormány engem is potenciális gyilkosként, ámokfutóként tart számon a teljes sportlövő társadalommal együtt. Persze ez nem is olyan rossz klub, hiszen egy csapatban játszhatok a többi bűnössel: Igaly Diána, dr. Hammerl László és Varga Károly olimpiai bajnokainkkal, valamint megannyi EB, VB győztes lövésztársammal. Előkelő cella a miénk, nekem mindig is megtiszteltetés volt ide tartozni.

A friss kormányrendelet hatályba lépésének napján közösen kezdjük büntetésünket 4500 sporttársammal együtt, egy olyan jogrendszerben, mely 500 éves sportunk végnapjait jelentik majd valószínűleg. Pedig félezer év alatt volt török megszállás, Habsburg megszállás, szovjet megszállás, de sportlövészet mindig volt. Sportfegyver tartásra vonatkozó szabályaink még a sokat átkozott Rákosi rendszerben sem voltak ennyire szigorúak, mint most. Jó irányba haladunk?

Félreértés ne essék! Nem a szigorral van a magyar sportlövészeknek baja. Minden fegyvertartó érdeke, hogy tiszta, átlátható, ésszerű fegyvertartási szabályok alapján működjenek a lőfegyveres sportok. Alapvető érdekünk, hogy a pécsi lövöldözőhöz hasonló megroggyant elméjű emberek fegyverhez ne juthassanak. A pécsi lövöldöző, és a joghallgató egyetemista miatt a kormány a sportlövészetet jelölte ki felelős bűnösnek. S bár a szakmát meghívták egy-két látszólagos egyeztetésre, az ítéletet már a tárgyalás előtt megírták. Kicsit olyan a helyzet, mintha azt akarná láttatni a kormány, hogy a Magyar Sportlövők Szövetségének irodájában osztják az embereknek a fegyvereket, és a vezetőség pofára döntené el, hogy kinek lehet és kinek nem. Szeretném eloszlatni a tévképzeteket. Az engedélyezés során 3 tényező játszik szerepet abban, hogy valaki a jogszabályok alapján kaphat-e fegyvert:

1. A sportlövő  szövetség ellenőrzi, hogy a lövész rendelkezik e a megfelelő  fegyverkezelési készséggel, és ez alapján minősítést ad ki a versenyzőnek. Ha a versenyző kéri, ajánlást ad ki a szövetség a saját fegyver tartására vonatkozó engedélyezési eljáráshoz.

2. Az engedélyező hatóság (rendőrség) ellenőrzi, hogy van e bármi jogi akadálya, hogy a lövész fegyvertartó legyen, sőt a lövésznek a hatóság előtt fegyvervizsgát is kell tennie.

3. Az egészségügy megvizsgálja, hogy a lövész alkalmas-e fegyvertartásra.

Ha mindhárom feltételt veszi a lövész, akkor kaphat csak tartási engedélyt. A három pont közül egyértelműen az egészségügy hibázott. Milyen egyszerűen kiszűrhető  lett volna a két egyetemista, ha a rendőrségnek van lehetősége, hogy hozzáférjen a pszichiátriai adatbázisokhoz az engedélyezés során! De segíthet a megbomlott elmék kiszűrésében az előzetes pszichológiai alkalmassági vizsgálat is, bár ez még az egyenruhás testületek (rendőrség, büntetés végrehajtás) gyakran vizsgált tagjai esetében sem eredményes, hiszen csak az elmúlt 1-2 évben több alkalommal gyilkoltak az egyenruhások is szolgálati fegyvereikkel. Csak ezekből nem ildomos akkora patáliát csapni, mint ami a sportlövészet körül most van.

A megbomlott elme kiszűrése egészségügyi kérdés, nem sportszakmai. Ezért nem tiltakozott, sőt kérte a szakma a pszichológiai vizsgálat bevezetését. Ez védi a sport érdekeit is. Ehhez mindössze az egészségügyi vizsgálatokkal foglalkozó miniszteri rendeletet kellett volna módosítani, kormányunk azonban vastagon belenyúlt a fegyvertartás olyan pontjaiba is, melyeknek semmi köze a két fiatalember elkövetett, vagy tervezett tettéhez. Kérdem én, mit számít, hogy milyen körértéket lő a lőlapra a lövész, ha egyébként biztonságosan kezeli legálisan tartott sportfegyverét? Miért kell elvenni annak a lövésznek a hobbiját, aki évtizedek óta lő az élményért, a társaságért, egyesületéért, de nem a legtehetségesebb versenyző? Nem rabolt bankot fegyverével, nem fenyegette szomszédját, nem szegte meg a szabályokat, nem követett el semmilyen bűncselekményt. Egyszerűen szeret sportlőni, mert ez a hobbija. Olyan, mintha a kocogást kedvelő embertől azt várnánk el, hogy országos bajnoki címet teljesítsen, különben nem futhat tovább, vagy a síelő csak akkor vehetne saját lécet, ha a Franz Klammer Abfahrt sípályát teljesíti az olimpiai szintidőn belül. Ez évben 10. éve vagyok igazolt sportlövész, hét éve válogatott, és tavaly EB bronz érmet nyertem hazámnak Valenciában, de ha a kezdőként nem tarthattam volna saját fegyvert, nem értem volna el semmit, mert saját sporteszköz nélkül ez nem megy. Ez technikai sport.

Az új rendelet 3 éves igazolt versenyzői múltat és legalább másod osztályú minősítést ír elő ahhoz, hogy a lövész saját fegyvert tarthasson, addig lehet egyesületi fegyverrel versenyezni. A gond csak az, hogy a mindenki által használt egyesületi fegyverrel a másod osztály soha nem, vagy csak hatalmas szerencsével érhető el. A sportfegyverek ugyanis – és itt jönnek a szakmai érvek – egyénhez állított precíziós eszközök. Az én fegyverem, csak az én kezemben lő tízest, ugyanis más a testalkatom, más a látásom mint társamé, ez a sport pedig a milliméterekről szól.

Az utánpótlás már  így is nehéz helyzetben van, hisz ezernyi felesleges adminisztrációval nyomták agyon a fegyvertartást az elmúlt 20 évben. A 3 év tilalom pedig csak tovább nehezíti majd helyzetünket: nem lesz lövész, aki elkezdje a sportot, az egyesületek és szövetségek elvesztik tömegbázisukat, lecsökkennek bevételeik, lehetetlen lesz szponzorálni az élsportot, és kész is a képlet: nem tiltottuk be teljesen, de mégis kivégeztük a sportlövészetet.

Hazánkban a fegyverjogszabály nem szakmai, hanem politikai döntés manapság. Az EU csatlakozásunk előtt kötelezte hazánkat, hogy törvényi szinten szabályozza a fegyvertartást. A törvény szent dolog, nem lehet csak  úgy átírni hetente kétszer. Ahhoz parlament kell, többség kell, tehát van felette demokratikus kontroll. A mi politikusaink azonban jók az elegáns megoldásokban: fegyvertörvényünk gyakorlatilag egy üres lap, mely a fegyvertartás tényleges szabályairól vajh mi kevés információt tartalmaz, ellenben feladatként adja ki a szakminisztereknek, hogy rendeleti úton szabályozzák érdemben a kérdést. Így születik a diktatúra. A szakmai szervezeteket meghívjuk egy látszategyeztetésre, hogy kipipálhassuk a listán a feladatot, majd megírjuk a rendeletet, természetesen kapkodva, hatástanulmány nélkül, átgondolatlanul, a szakma érveinek figyelembevétele nélkül. Így történhet, hogy csak az elmúlt 3 hónapban már harmadszor fogják változtatni a 253/2004. kormányrendeletet, kisebb nagyobb elgépelések, kihagyások, hibák miatt.

Dr. Forgács Imre igazságügyi és rendészeti miniszter a szigorítások másik indokának azt tekinti, hogy a sportlövészek önvédelmi fegyverként tartják sportfegyvereiket. Ezzel kapcsolatban én csak az  a kérdést szeretném feltenni, hogy hány sportlövészt fogtak eddig el a buszon, miközben csőretöltött sportfegyvert viselt az oldalán? Hány sportlövészt tartóztattak le, miközben sportfegyverével védte meg magát egy problémás szituációban? Meglepődnék, ha 10-nél nagyobb számot kapnánk az elmúlt 20 év viszonylatában. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy tulajdonképpen mi is a gondja az államnak a törvénytisztelő állampolgár által tartott önvédelmi fegyverrel? Ennek ugyanis még a lehetőségét sem adja meg a közembernek, arra engedélyt csak az állam kiviételezett klientúrája kaphat.

A mindenkori politikai vezetés zsigeri félelme a fegyvertartóktól elhatalmasodni látszik. Most a sportlövészek kerültek sorra. Kevesen is vagyunk, nincs is komoly politikai befolyásunk, furcsa is sportág, mi lettünk az elsők. Aztán jönnek majd a vadászok is persze, hogy fegyver csak az államnál, és hű szolgáinál maradhasson, mert azért biztos, ami biztos.

A sportlövész alakja könnyen démonizálható ma. Elég ha ráhúzzuk az egész társaságra a két egyetemista arcképét, és mehet is a bitóra a sportág. A kollektív bűnösségnek vannak hagyományai hazánkban. Pedig a közhiedelemmel ellentétben a sportlövész pont olyan ember, mint az összes többi. Könnyű ráhúzni az agresszivitást egy olyan sportolóra, akinek sporteszköze egy fegyver, melyet egykoron valóban emberölésre terveztek, de ma olyan sporteszközzé szelídült, mint a golfozó golfütője. A sportlövészet alapvetően mentális sport. Sokan gondolják úgy, hogy csupán az agresszió kiélése a lövés, de ez nem igaz. A pontos találathoz nyugalom, kiegyensúlyozottság, megfontoltság, kitartás, tiszta gondolkodás szükséges, a versenyzéshez pedig tartás, becsület és tisztesség kell. Mi ezt gyakoroljuk a lőtéren, nem az emberölést.

Németh Balázs
egy magyar sportlövész