Miért menjek el szavazni?

Miért menjek el szavazni, ha igazán egyik sem tetszik? – kérdezte tegnap az unokahúgom, aki nem mellesleg „első választó” (lenne), s nekem huszonnégy óra kellett, amíg nagyjából megtaláltam a választ. Talán mondhattam volna rögtön a hangzatos kulcsszavakat: állampolgári kötelesség, mindenkit érint, csak az idióták maradnak otthon, beleszólás joga, ne mások döntsenek helyettünk – csak sajnos ezek ereje mára tovatűnt, talán magamat sem tudnám velük meggyőzni. Nem hiszem, hogy voksolni mindig, minden esetben kötelesség lenne: volt már olyan választás – igaz, nem parlamenti – amelyiken én sem vettem részt: elsősorban nem azért, mert képtelenség volt dönteni, hanem mert egyszerűen nem tartottam fontosnak. Hogy egy parlamenti választás jelentős, téttel bíró és komoly következményekkel járó esemény, ebben talán nincs is vita. Aki ma hezitál, döntően nem a súlytalanságról, érdektelenségről beszél, hanem képtelen választani, mert nem látja az igazit, aki mellé jó szívvel odatenné azt az ikszet. Amit válaszolnom kellett volna, talán innen kezdődik, innen érthető meg. A politika ugyanis nem azonos a részben romantikus, részben agyonkalkulált párkeresős húspiaccal: nem az identitásunkat, értékeinket és igényeinket kifejező legjobbat keressük, s amíg nem találjuk meg, inkább magányosan várjuk a nagy napot. Helyesen tesszük, ha ezeket az elvárásokat érvényesítjük a párválasztásban, a kedvenc focicsapatunk, zenészünk vagy más ideálunk megtalálásában, de aki a politikában keresi a tökéletest, óhatatlanul csalódott és kiábrándult lesz.