Egy nappal a felturbózott István, a király után társulati ülés volt az új Nemzeti Színházban, ahol is a Kerényi-féle korábbi buzizáshoz asszisztáló Vidnyánszky Attila rövid kivonatokat közölt ars poeticájából: a provokációra épülő művészet szerinte gyáva és nincs jövője ("Hányszor kell kereszténységet, papot gyalázni, Himnuszt énekelni a másságról a jó színházhoz?"); az új Nemzeti "elkülöníti" majd a magyar színházat Európától és "tiszteletet vált majd ki"; nem a néző kedvében kell járni, a színház középpontjában a színésznek kell állnia, olyannyira, hogy egész életpályamodellt kell számára kialakítani, kamarai rendszerben; "a színház az egyik leghatásosabb eszköz egy ország lelki építkezésére, hiszen néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép gondolkodását"; (az idézetek forrása: hvg.hu, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap).
A lényeg azonban ez: "az igazságot kívánjuk felmutatni korszerű színházi nyelven". Történetesen az ott jelen lévő Balog Zoltán humánügyi miniszter is épp így képzelte a színház feladatát: "nekünk a nagybetűs Igazságot kell kimondanunk". Amit kizárólag ők ismernek, a leltár szerint 1 db van belőle, úgyhogy vigyázni kell rá, nem szabad ütögetni, dobálni, és minden kimondása után gondosan vissza kell zárni a raktárba.
A HVG.hu jegyzete a Nemzeti Színház korszakvátásáról >>>
Új hozzászólás