Őszintén az anyaságról - tabuk nélkül

– Én kutyát akarok, nem gyereket! – hangoztattam oly sokszor, amikor már a harmadik x-hez közeledtem, és a babakocsit tologató, pónilófrizurás exbarátnőim nekem szegezték ezt a – szerintem minden gyermektelen, törtető nő számára – hátszőrfelállást előidéző kérdést. Ilyenkor persze kikerekedett, már-már vérben forgó szemeket és lesújtó tekinteteket kaptam válaszul, s örülhettem, hogy nem kezdtem el boncolgatni, mennyire kapok sikítófrászt az egész babatémától. Aztán minden megváltozott. Bocsánat, majdnem minden: ugyanis most is sikítófrászt kapok, de már nem a gyerekekkel kapcsolatos kérdésektől, hanem inkább azoktól az anyukáktól, a tipikus, nagybetűs ANYÁKTÓL, akik mindig okosak, mindent tökéletesen csinálnak, frissek és fittek, akár a most sült ropogós kenyér, a gyerekük meg persze egy angyal, akivel soha, semmi gond nincs, s természetesen az apuka is maga a tökély, a házaséletüket pedig mutogatni kellene, mert talán soha sem volt még ennyire jó, harmonikus, problémamentes -...