Katinka és Shane a vérzivatarban

Nézem, ahogy egy amerikai férfi Magyarország-feliratos pólóban, extázisban ugrál a riói medence partján. Háta belegörnyed az üvöltésbe, a levegőt öklözi, teljes önkívületben hajtja a versenyzőjét a világ teteje felé, túlkiabálja a teljes uszodát. A vízben a felesége úszik olimpiai döntőt. Néhány másodperc múlva győz, egy akkora világcsúccsal, hogy a fal adja a másikat. „A Magyar Úszó Szövetség egy olyan rendszert épített fel, amelyben az úszók és edzők arra pazarolják a legtöbb idejüket és energiájukat, hogy folyamatos harcot vívjanak a szövetséggel házon belül.” Hosszú Katinka szombat éjjel felült a kötél tetejére, fölnézett az eredményjelző táblára, a szemével befogadta, az agyával felfogta, a szívével elhitte az ott látott számokat, kinézett a medenceparton módosult tudatállapotban ünneplő férjére, és magasba tartott hosszú-hosszú karjaival átölelte a világot. Aztán tett egy apró, talán a legtöbb néző által észre sem vett mozdulatot – az egyik kezével az ellenkező vállához...