Esélyek Európája

Az Európai Unióról sok rosszat el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy kishitű. A Lisszaboni Szerződés elfogadásával olyan kísérletbe vág bele, amely a maga nemében egyedülálló a történelemben: megpróbálja összehangolni a modern piacgazdaságot a szociális védelem és az igazságosság elveivel, bízva abban, hogy ily módon a világ egyik legversenyképesebb, legdinamikusabban fejlődő, tudás-alapú gazdaságát hozza létre.

A világválsággal, elöregedéssel, szegénységgel, munkanélküliséggel, városi gettókkal, kirekesztéssel és növekvő rasszizmussal küszködő kontinens  minden fenyegető jóslat ellenére sem ért történelme végére. Talán éppen most nyit új fejezetet. Túlságosan optimisták azért ne legyünk! Az Európán belüli történelmi mozgások, amelyek bizonyos értelemben egy földtani rétegek és kőzetek alkotta rendszerhez hasonlíthatók, óriási repedéseket hoztak létre, amelyeket csak a mainál egy sokkal erősebb és egységesebb európai politika képes betömködni. A háborúk, az üldöztetések, az etnikai tisztogatások, a lerombolt városok képei kitörölhetetlen emlékként égtek bele kollektív emlékezetünkbe. Európaiak milliói próbáltak meg átegyensúlyozni a mesterségesen megteremtett szakadékok felett, menekülni a rájuk kényszerített sors elől.

Az unió legnagyobb érdeme, hogy megalakulásával korábban nem látott stabilitást teremtett a kontinens háborgó életében. A jóléti államok fénykorában itt tettek a legtöbbet azért, hogy a gazdasági versenyképesség és a társadalmi igazságosság egymást erősítse, hogy a magas szintű foglalkoztatás virágzóbb gazdasághoz és befogadóbb társadalomhoz vezessen. A szociális jog fogalmát az EU sokkal szélesebben értelmezte, mint a nemzeti jogalkotás, mert nem pusztán a szociális ellátórendszer elemeit foglalta magába, hanem a munka világával kapcsolatos kérdéseket is szabályozta.

Ez a korszak nem tartott sokáig, az európai jóléti államok visszavonulót fújtak, a jóléti kiadásokat radikálisan csökkentették, a nagy ellátórendszereiket átalakították, és mindenhol sokkal több szó esett a jóléti függés negatív hatásairól, az önhibás szegényekről, a túlzott és indokolatlan állampolgári követelésekről, mint az állami felelősségvállalásról.

A Lisszaboni Szerződés most a korábbitól merőben eltérő gazdasági, demográfiai és társadalmi helyzetben, a kiszámíthatatlan végkifejletű válság és a globalizáció veszélyei közepette újra az esélyteremtő politika mellett foglal állást. Az integrált oktatást és a foglalkoztatást tekinti két olyan pillérnek, amire ez a politika elsősorban támaszkodhat. Sok millió új munkahely megteremtésével, a szakképzés bővítésével, a rugalmas foglalkoztatási formák elterjesztésével, jó minőségű közszolgáltatásokkal akar megfelelni az új Európa kihívásainak, ami nem kis mutatvány, ha figyelembe vesszük, hogy sokkal kevesebben vannak azok, akik élnek tudnak a kínálkozó lehetőségekkel, mint azok, akik számára mindez csak illúzió. Európának most éppen az a dolga, hogy átsegítse őket a változásokon, hogy ne földrengéshez hasonlítható földrajzi jelenségnek tekintse a válságot, hanem próbálja meg végre megfelelő társadalompolitikával kezelni.

(A szerző szociológus, író, politikus)