Álmok, ébredések

Az író  se nem tükör, se nem fényképész, inkább olyan ember, akinek álmai vannak.

Álmodozhat például arról, hogy a 2010-es esztendő, megszabadulván a sorstragédia fátumától,  a beváltott ígéretek és a megvalósuló álmok éve lesz. Először a magyar történelem során, húsz évvel azután, hogy a nemzet a saját kezébe vehette sorsa irányítását. És arról is, hogy kikászálódunk végre a nagy nemzeti „adok-kapok” mindent felőrlő mocsarából, és képesek leszünk úgy gondolkodni és dönteni ügyeinkről, hogy nem a mindennapi politikai pankráció szabályait követjük. Nyolc viharos esztendő után a hatalomból kiszorultak nem acsarkodnak, a hatalmon lévők pedig nem az ellenzékkel, hanem a nemzet ügyeivel foglalkoznak.

Álmodozhat, de nem csaphatja be magát. Ha felébredt, bizonyos kérdéseket mindenképpen fel kell tennie. Lesz-e politikus, aki betartja a hazai demokrácia játékszabályait, és mer fontos döntéseket hozni, anélkül hogy a szemét állandóan a közvélemény kutatás barométerén tartaná? Lesz-e ellenzéki partner, aki mer a regnáló hatalom mellé állni akkor, ha az népszerűtlen, de a nemzet sorsa szempontjából halaszthatatlan döntéseket hoz? Lesz-e közvélemény, amely megérti, hogy nem a többet ígérő a nyerő, hogy a kolbászból font kerítés ábránd? Áldozatot senki nem szeret hozni, még az ország érdekében sem, de ha kell, lesz-e hozzá konszenzus, vagy marad a hatalmi marakodás? Esetleg a sanda elhallgatása a tényeknek, a suttogó pletyka-propaganda.

„Több madzagot a mézbe” – mondta egy ismerősöm, és megrémisztett a szarkazmusa. Több türelmet és megértést, kevesebb gyalázkodást. Kéne egy olyan szemüveg, mely helyre teszi a csőlátó gondolkodást a hazai és a határon túli ügyeinkben egyaránt. Nem hagyhatjuk, hogy a politika játékszerévé váljanak alapvető reformjaink. Széchenyi gróf merte vállalni a hídpénzt, a nemesi adómentesség megbontását. Osztályának tagjai leszavazták volna, de őt nem a népszerűség hajhászása vezette. És a földjét szétosztó Károlyi Mihályt sem, akin most sokan azt kérik számon, hogy egy kivérzett, vesztes országgal miért nem indított háborút Trianon következményei ellen, s pajzsukra emelik azt, aki miatt végleg elvesztettük a csalfán élesztgetett reményt is.

Lehet-e az új esztendő a jó és az okosan végigvitt döntések éve, leszámolás helyett elszámolás rég és közelmúlt dolgaival, értelmes számvetés a jövővel? De úgy, hogy mindenkinek a szavára odafigyeljenek, politikai pártokéra és civilekére egyaránt. Lehet-e a nyugalom, a józan meggondolás, az ész és a belátás éve, győzelem a gyűlölet felett?

A jobboldal előretörésétől azért félnek sokan, mert a parlamentarizmust és a demokráciát féltik, de ebben szerepet játszik az önnön gyengeség tudata is. Márpedig bátorság és önbizalom híján hogyan születhetne meg az a kontroláló erő, amelyre minden demokratikus hatalomnak szüksége van?

Aki a rendszerváltás első éveiben hitt abban, hogy itt erős civil szerveződések jönnek létre, annak csalódnia kellett. Most, amikor a politikai játéktér kinyílt, újra láthatók bíztató jelek, és újra reménykedhetünk a civil társadalom újjászületésében. Talán ez lesz az új esztendő legszebb ébredése.

(A szerző szociológus, író, politikus)