Cannes: Mégsem olyan poén a tinihalál

Első cannes-i esténken mindjárt a szőke cicababával felszerelt, borzasan szexi Adrien Brodyval, az épp nagyonszőke, nővérével és Michael Sheennel mozizó Rachel McAdamsszel, no meg persze még vagy ezer másik emberrel együtt moziztunk: Gus Van Sant Restless című tinifilmjét láttuk. Rachel McAdams, Michael Sheen és Adrien Brody Cannes-banVan Sant pályája legalább nem unalmas. A szerző szerint remek, mások szerint nézhetetlen Tarr Béla-ihlette lassú trilógiájába annyira belecsavarodott, hogy legutóbb már azt nevezte filmnek, hogy gördeszkázó kölyköket videózott lassított felvételen, most viszont visszatért a túlságosan is normális filmkészítéshez. Mert a cannes-i Un Certain Regard szekció nyitófilmjeként (a programigazgató feltehetően ezzel a viszonylag menő státusszal próbálta kompenzálni, hogy nem a versenybe tették egyik üdvöskéjüket) levetített Restless bármennyire is meg van spékelve indie-hangulattal, meg francia új hullámot idéző aranyoskodással, azért igazából egy halál szabályos hollywoodi film, amihez különösebben nem volt szükség Van Sant tehetségére. Mia Wasikowska és Henry Hopper a Restless-benA film világa tökéletesen mesterséges és mesterkélt - de legalább ezt tudja is magáról: egy agytumorban haldokló tinilány (Mia Wasikowska) megismerkedik egy fiúval (Henry Hopper), aki azzal üti el egy családi tragédia következtében keletkezett rengeteg szabadidejét, hogy idegenek temetésére jár. Mivel mindketten őrülten ráérnek, úgy döntenek, együtt cukipofáskodják végig a lány hátralevő hónapjait. Na jó, igazából Van Sant nem erről csinált filmet, hanem két olyan tiniről, akiknek különböző okokból meg kell barátkozniuk a halál gondolatával és meg kell tanulniuk búcsút mondani. És hát mit tesz isten, a film végére tényleg képesek lesznek ezekre a komoly dolgokra. Közben meg indie zenére kerékpároznak olyan jelmezekben, mintha épp tegnap nézték volna meg a Kifulladásig-ot, és abszolút a hatása alatt lennének. Mia Wasikowska és Henry Hopper a Restless-benNincs is ezzel különösebb baj: aranyos. A két fiatal színész szerethető, bár Wasikowskán látszik, hogy éppen nagyon keresi a színészi identitását, és beleragadt pár manír, de az In Treatment óta tudjuk, hogy borzasztó tehetséges, ezeken valószínűleg átlép majd. Dennis Hopper fiáról meg - bár természetes alakítást nyújt - egyelőre nyilván mindenkinek az jut eszébe, hogy Dennis Hopper fia, és sokkal többet kell majd valamikor mutatnia ahhoz, hogy kibújjon az apja árnyékából. Van néhány kifejezetten szép pillanatuk is együtt a vásznon, de a sztori és tálalása túl mű ahhoz, hogy igazán mélyen megérintse az embert. Lehet, hogy ha nem Van Sant csinálja, még kevesebb jön ki ebből, de azt meg kikérem magamnak, hogy egy ilyen kaliberű rendező a zárójelenetben a két fiatal legszebb közös emlékeit felsorakoztató zenés montázsra hagyatkozik a hatáskeltés érdekében. Akkor már inkább térjünk vissza Tarr Bélához.