Bojár Gábor: Mit vesztünk Európával

Nemrég részt vettem egy konferencia gazdasági tárgyú kerekasztal beszélgetésén, ahol a moderátor egyik kérdése ez volt: 2020-ra kifutnak azok a hatalmas uniós támogatások (idén a GDP több mint 6 százaléka), amelyek életben tartják a gazdasági növekedést. Mi lesz azután?

Válaszom egyszerű volt: kilépünk az Unióból – ha egyáltalán lesz még Unió. Hiszen a ma legnépszerűbb párt őszintén bevallja, hogy kizárólag a támogatások miatt éri meg tagnak lenni, a második legnépszerűbb párt szerint pedig még azért sem. Orbán Viktor először 1999-ben mondta ki, hogy “az Unión kívül is van élet”, és úgy gondolom, hogy ez egy szívből jövő, őszinte mondat volt. Orbán Viktor korlátlan hatalmat akar, és ma már csak az Unió jelenti ennek utolsó korlátját. Azt hiszem, már régen kilépett volna, ha a szinte kizárólag uniós támogatásokból élő gazdasági holdudvara nem tartotta volna vissza. Ha pedig a támogatások kifutnak, mi és ki tartja őt vissza? A kilépés tömegtámogatását álhazafias és idegenellenes retorikájával meg fogja szerezni, ennek előkészítése már ma is jól tetten érhető.

Beszélgetőtársaim, és különösen a külpolitikai tárgyú kerekasztal szakértői nem értettek velem egyet, szerintük a pártok népszerűsége és az uniós tagság népszerűsége nem azonos, és egy kilépésnek nem lenne meg a szükséges támogatottsága. Az Unión belüli szabad utazás és szabad munkavállalás mindennapjaink részévé vált, erről a magyarok többsége nem mondana le. Jelenleg kb. félmillió magyar munkavállaló dolgozik az Unióban, ha őket hazaküldenék, az ennyi családot érintene közvetlenül.

Sajnos nem győztek meg. Egyrészt a szabad utazás lehetőségével csak egy elenyésző kisebbség képes élni, az uniós munkavállalóink jó része pedig integrálódhatott már annyira, hogy megtalálja a kinnmaradás módját. Ők nem a kiutazás, hanem a hazautazás szabadságáról fognak lemondani, Orbán Viktor pedig végleg megszabadul sok potenciális ellenszavazótól.

A tagság népszerűségének csökkentésére irányuló kormányzati kommunikációs szándék jól érzékelhető, és az a tény, hogy ennek az Eurobarométer mérései szerint ma még nincs eredménye, nem jelenti azt, hogy ha a támogatások valóban kifutnak, nem is lesz. Ebben az Unió bénázása, nehézkes döntéshozatali rendszere is sokat segít, de az ősbűn sajnos a belépést levezénylő egykori szociál-liberális koalícióé. Ők ültették el először a fejekben, hogy a tagság fő haszna az onnan jövő pénzeső, erről szólt szinte minden pro-uniós kommunikáció. Ha pedig valami népszerűtlen intézkedést kellett meghozni a költségvetési hiány csökkentése érdekében, akkor rendszeresen brüsszeli elvárásokra hivatkoztak. Ez akkor is nagyon zavart, ma pedig lelkiismertfurdalást érzek, hogy nem próbáltam ez ellen hangosabban szólni.

Hogy a gazdasági haszon tekintetében miről kellene, hogy szóljon az Unió, azt még 1989 elején (tehát a vasfüggöny lehullása előtt) értettem meg, amikor még nem remélhettük, hogy valaha ennek a közösségnek mi is tagja lehetünk. Cégem, a Graphisoft ugyanis 1989 januárjában nyitotta meg irodáját a kaliforniai Szilícium-völgyben, és ott megértettem valamit, amit addig nem: miért van az, hogy míg a technológiai felfedezések többsége Európában születik, ezekből átütő gazdasági siker mindig Amerikában lesz? Az első autót Európában alkották meg, de az életünket megváltoztató tömeggyártás már Amerikában született. Az informatika alapjait a múlt század közepén európaiak fektették le, de életünkre a motorizációs forradalomnál is nagyobb hatást gyakoroló Google, Apple vagy Microsoft alapítói már amerikaiak, még ha közülük sokan nem is ott születtek. Miért van ez? Mert a cégalapítók már induláskor egy valóban egységes, háromszázmillós, gazdag piacban gondolkozhatnak. Az amerikai gazdaság nem azért erősebb, mint az európai, mert a gazdagabb nyugati- vagy keleti parti államok óriási felzárkóztatási segélyeket nyújtanak néhány elmaradottabb közép-nyugati és déli államnak, hanem azért, mert a közös pénz és a belső határok hiánya mellett a költségvetési politika, a jogrendszer, az adórendszer, és még sokáig sorolhatnám mi minden közös. Más szóval: az amerikaiak alappal “merhetnek nagyot álmodni”.

De nemcsak gazdasági okokból lenne szükségünk egy kulturális sokszínűségét megőrző, de gazdaságpolitikájában, külpolitikájában és katonai erejében valóban egységes Európára. A világ tele van olyan kihívással, a terrorizmustól kezdve az éghajlatváltozásig, vagy a mindezekkel összefüggő migrációs válságig, melyekre nemzeti keretek között nincs megoldás. A globalizációt lehet nem szeretni, de az olyan, mint az időjárás. Van, és alkalmazkodni kell hozzá. Nemzeti keretek közé bezárkózva pedig nem tudunk válaszolni globális kihívásokra.

Nehéz a helyzet. Az Unió eddigi két legfontosabb vívmánya – és ezzel talán az egész Unió – recseg-ropog. A közös pénz nem működik közös fiskális politika nélkül, a schengeni övezet pedig nem működik közös határőrizet nélkül. Ezekhez a legérzékenyebb pontokon kellene lemondani a nemzeti szuverenitásról. Erre nem sok hajlandóság látszik. Gazdasági, politikai, katonai egység nehezen valósítható meg érzelmi kötődés, az egészséges nemzeti patriotizmus mellett felépítendő “euró-patriotizmus” nélkül.

Emlékeznünk kell arra is, hogy a közös Európa alapító atyái nem csupán egy gazdaságilag erősebb, és a világ kihívásaira jobban válaszolni képes közösséget akartak létrehozni, hanem ezzel belátható időre ki akarták zárni egy kontinensen belüli háború lehetőségét is. Az Európai Egyesült Államok eszméjével szembeállított “Nemzetek Európája” valójában egymással acsarkodó nemzetek Európáját jelentheti. Ha ma körülnézünk Európában, úgy tűnik, lenne is erre igény, különösen a mi szűkebb régiónkban. Lehet, hogy az autóikra Nagy-Magyarország matricát ragasztó, nemzeti sovinizmustól és idegengyűlölettől átitatott honfitársainknak sok volt bő 70 év háború nélkül?

Bojár Gábor