Akkor nekünk végünk, avagy a pesszimista verzió

Siklik az ember a sívó homokon, vagyis az úton, amit arra építettek, az autóban eleinte szól a rádió, aztán csak a saját hangunkat halljuk. Ritkán találkozunk, és amikor igen, megbeszéljük, mi minden van (vagy nincs) az országban, most például szó esik a vizes vébétől kezdve a BKK-n át Tusványosig – modellezzük a médiát és közösségi oldalakat. A jogi végzettségű utas sorolja az észérveket, és az érvrendszerében semmi hiba nincs, minden felütés és lecsapás jogos. A tanító végzettségű utas bólogat, majd a pontos labdákat egyetlen jól irányzott ütéssel leküldi a földre azzal, hogy ez mind oké, de amíg a választók többsége gondolkodásra képtelen, fanatizálható, agresszív birka (ellentmondás!), addig itt semmi sem fog változni. A jogi végzettségű hallgat pár másodpercig, majd kiböki: “Akkor nekünk végünk”. A hátborzongató az, hogy mindezt pátosz, hatásvadászat és drámai felhang nélkül mondja. A Népszava mindeközben lehozza Újhelyi István közleményét, amelyben szerepel a címadó...