Nagy Imre unokája: Nem tudok megszólalni

Elkezdték bontani Nagy Imre emlékművét. Az éj leple alatt. Tiszteletből és megbecsülésből. Komolyan, az aljas sunyi geciségnek hol van a pofájukat még nem égető mélysége? Ezek a senkiházi trógerek Nagy Imre pozitív történelmi személyiségének rikácsolásával, az emléke hátán kapaszkodtak ki a pöcegödörből a politika színpadára. Hogy aztán morális értelemben vissza is zuhanjanak ugyanoda, a büdös szarba. Ezeknek tényleg nincsenek elveik, bármikor képesek bármilyen témában 180 fokos fordulatot tenni, csak egy valami konstans a latrok bandájában, a pénz és a hatalom iránti, kollégiumi lábszagban fogant mérhetetlen ragaszkodás. A módszereik amelyekkel meg operálnak, azok a legaljasabb gyomorforgató diktatúrák eszköztáraiból köszönnek vissza. Még ahhoz is gyáva szar alakok, hogy nyíltan, felvállalva az aljasságukat takarítsák el a néhai miniszterelnök emlékművét. Nem. Inkább éjszaka, sumákban, nehogy tüntikézők megzavarják őket, egy horthysta szar helyének az előkészítésében. Bátorság és gerinc. Az. Szóval a tollforgató szolga, akinek gazdája Nagy Imre és társai újratemetésén vetette meg visszafordíthatatlanul a gumicsizmás lábát az elnyomórendszerváltás utáni magyar politika turul- és mangalicaszarral vastagon beterített színpadán, három évtized alatt oda fajult, hogy szerinte Nagy Imrére emlékezni is történelemhamisításnak számít. Ez kétségtelenül szép íve a sajátos felcsúti szocializációban gyökerező erkölcsi köpönyegforgatásnak, de attól még az ember gyomra felfordul.