László Bandy: “Először a saját poklokat kell végigjárni”

„Ez mi?!” – kérdezte Supka Magdolna, Manna néni, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa, a Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének tagja egy egészen furcsa, papírból készült, a tér minden szögéből és a szemlélés minden pillanatában másnak látszó műalkotásra bökve valamikor a nyolcvanas években. „László Bandy” – válaszolták neki. „Munkája szinte emblematikus szuggesztivitással harsogja: „László Bandy műve vagyok!” – írta húsz évvel később Feledy Balázs, a Művészeti Alap szakosztályigazgatója, a kortárs magyar képzőművészet egyik legelismertebb kritikusa. „Meditatív térgrafika”, „aranymetszéshez is igazodó vizuál-matematikai esszék”,” groteszk ívükben is katartikus kép- és korregény” -folyamok, művészkönyvek, pályatársakká váló tanítványok légiója. Ez László Bandy, meg még sokkal több. Hogyan született a „teljesen saját” műfaja, hogyan hatottak a dobozgrafikái Iza nénire, a káder-pszichológus munkásőrnőre, és mit tettek Daguerre-ék, valamint a Lumière-fivérek a művészettel?...