Ungváry Zsolt: Halottak napjai

Éppen annyi ember hal meg, amennyi megszületik. Ez kegyetlen igazság; úgy is mondhatnánk: mindenki meghal, aki megszületett. Mégis, van, amikor úgy érezzük, mintha ijesztően sokan halnának meg. Elsősorban természetesen az érint meg, ha olyan valaki elhunytáról értesülünk, akit ismertünk. Az elmúlt hetekben szinte minden napra jutott egy ilyen eset. Sokféle identitásunk és érdeklődésünk van; számomra például fontos, hogy magyar és keresztény vagyok, férj és apa, végzettségem szerint tanár; íróként-újságíróként érdekel a politika, férfiként a női nem és gyerekkorom óta futballrajongó vagyok. Nos, egy hónap alatt csaknem valamennyihez kötődően elhunyt egy személy. A halál ok és lehetőség a számvetésre. Talán nem lett veszélyesebb a világ – legalábbis nem a pandémia vagy a háború áldozatai lettek, a többségük idős volt –, de akkor is félelmetes szembesülni vele, ami egyben a saját elmúlásunkkal való szembesülést is jelenti. Pelét sosem láttam játszani; ha már régi legenda, akkor inkább...