Jobbikos vagyok!

Az ember fia/lánya nem születik és nem is fogan politikai eszmék és hit mentén. Ha csak a magyar ugaron nézünk körül, eltekintünk európai felfogásunknak extrém, kerek e világon létező szekták és egyéb érdekközösségek utódnemzési procedúráitól, akkor meg pláne nem. Nem lesz abból baj, ha az egy szál gyertyát, az elsőt, születésünk 365-ik napján balról, vagy jobbról pihegjük el, vagy sem, de bal/jobb kezességünk sem fogja családunkat (oly annyira) megosztani. Az ember fia/lánya csak követelőzik, kell neki tej, majd szilárd étel, tiszta pelus és bújás. Jobbról, balról. No, de nem eszme mentén!

Nehezen értem, kevés is a terjedelmem arra, hogy meg és kifejtsem, hogyan lesz - egyszer csak - politikailag besorolható, de tovább megyek, aktív szerepjátékosa és vállalója némely ideológiának az a bizonyos embernek lánya, fia. Kételyeim helyett, ismereteimre támaszkodhatok. Életem során bármilyen játék és élethelyzetben a szabály egyszerű volt. Akár a mai napig is. Adva van X,Y játékos, különböző színű pólóban, bábuval, lóval, autóval, mezben, számmal, betűvel ellátva, egy adott pillanatban elkezd Á-ból Z-é felé haladni. Elvileg, legtöbbször gyakorlatilag is egyenlő eséllyel. A kiindulópont ugyanaz, a pálya, a feladat, az erdő, a medence, tanterem hossza mindenkinek egyforma. És amikor indulsz, hajráznak! Győzzön a jobbik!

Persze azok a nüansznyi különbségek, amelyek alkímiával, pénzzel felerősíthetők, azok már a kutyát sem érdeklik. Győzzön a jobbik! Hú de rühellem...

A család, origója a nevelésnek. A gyerek onnan kapja az első életre szóló benyomásokat. Azok modellek! Onnan, remélhetőleg csak onnan kezd kilengeni jobbra, balra. Onnan lesz természetes, hogy apa milyen jellemű és küllemű férfi, lesz egyértelmű, hogy anya csinos, ápolt, gondos vagy ellenkezőleg. Biztos (kiinduló)pont például az lesz neki, ahogyan apa anyázza oviba menet a zöld lámpánál kissé nehezebben induló nénit, fullgáz és máris nevet az egész légkondicionáltan óvott család, az ember lánya/fia, lánya, és fia, lánya, lánya, fia, azaz, fia, fia, lánya, ne unjátok, van ez így, szóval a csemete máris telis-tele sikerélménnyel, jobbról, balról előzésről mindent tud, le kell hagyni a nyanyát, papát, mindenkit, gyakorolja bőszen számítógépes játékán, este. Győzzön a jobbik! Aztán bölcsiben, oviban, suliban megint csak vetélkedünk, telik a tíz, húsz év, majd kicsattanunk a győzésvágytól, csak ritkán vesztünk, max. pénzt, az fáj mert az fogy, amúgy is az fogy a legjobban, a presztízs meg... Apropó mi ez az avítt szó? Jelentése?

Aztán egyszer csak, azaz négyévente csak kapunk a pofánkba egy nagyot! Jer választani! Jobbra, balra. Annyira azért nem meglepi, itt, ott, anya, apa, nagybácsi, szomszéd véleményét már képviseltük, cáfoltuk, dagad is a mellünk, hogy ez, az, kire pecsételtünk bejutott, gyõzött, de hogy ki a túrót győztem le, hogy én ezzel győztem-e, már aligha világos? Ez az én győzelmem mások vesztére? Végtére, vágtára (Gesztire) ez is csak egy verseny! Gyõzzön itt is a jobbik! Csak kár, hogy ez megint pénz és alkímia. Elönti agyam a vér ha látom, hogy Magyarország (csak) a magyaroké. Jobbik plakát, foszladozó. Ha a fent vázolt sémát követem, igazságtalanságot és nagy igazt vélek felfedezni. Magyarország a jobbikoké, ha lenne ilyen szó, így hát a jobbiké. Tényleg! Győzzön a jobbik! Pénz és alkímia nélkül!

(A szerző a Médiaröntgen felelős szerkesztője)