Amikor öntudatára ébred a guminő

Koreda Hirokazu (Anyátlanok) japán rendező Air Doll című alkotásáról annyit tudtunk előljáróban, hogy életre kel benne a címszereplő guminő, szexi szobalány-ruhát vesz magára és rácsodálkozik a világra. Abszurd mesét vártunk, de a végeredmény inkább egy szívszorító példázat lett nagyvárosi elidegenedésről. A film világát félelmetesen magányos figurák népesítik be: van itt önmagának lelkesítő telefonüzeneteket hagyó vénlány, megkeseredett videótékás, valamint rohadó kajahegyek között pizzát majszoló csajszi is (őt mintha a KFT együttes Ha jön a péntek című számának a főhőséről mintázták volna). A legszánalmasabb mind közül az a fiatalember, aki a szóbanforgó guminővel él intim kapcsolatban, de ez a meghittség egészen odáig terjed, hogy felfújható partnerének a vacsoraasztalnál számol be munkahelyi bosszúságairól, valamint szex közben sem spórolja el az előjátékot. Érdekes, ahogy Koreda a groteszk humor és a fájdalmas nyomasztás között ingázik ezekben a jelenetekben: kinevetjük az ürgét, amikor szivecskés sálat köt a baba nyakába, de lefagy az arcunkról a mosoly, amikor egy aktus után folyékony szappannal tisztogatja az eltávolított gumipuncit. Ez a kettősség a film egészére jellemző, egymást váltják a könnyed és húsbavágó részek, hiba csak abban van, hogy a rendező túl sok fajsúlyos témát próbál meg feldolgozni egy alapvetően butuska történet keretein belül. Ha egymástól elhidegült japán embereket támad kedvünk nézni, jobban járunk, ha felkutatjuk a tavaly ugyanebben a szekcióban (Un Certain Regard) vetített Tokyo Sonata című filmet. Az Air Doll-t (eredeti címén: Kuki Ningyo) május 15-én láttuk a cannes-i filmfesztiválon.