...telnek a napjai az angol lőfegyvertartó társadalomnak. Ez volt a neve ugyanis Angliában annak a cumbriai ámokfutónak, aki vélhetően pillanatnyi elmezavarában egy sörétes puskával és egy kispuskával vette el 12 ártatlan honfitársa életét, majd maga ellen fordította fegyverét. Azt már csak az angolul jól beszélők tudhatják, hogy ellentétben gyermekkorunk kedvenc német krimisorozata pozitív főhősének nevével ez a szó angolul akasztófát jelent. Tragikusan beszédes névvé vált, egy olyan országban, ahol a halálbüntetést már régen eltörölték.
A brit sajtó és a parlamenti képviselők liberális és munkáspárti tagjai közül néhányan a lőfegyvertartási szabályok további szigorításáért kiáltanak, a kormányon lévő David Cameron miniszterelnök az elkapkodott és átgondolatlan jogalkotás helyett a lehiggadást követő közös gondolkodásra helyezi a hangsúlyt. Miért?
Az Egyesült Királyságban a Hungerfordi (1987) majd a Dunblane-i (1996) iskolai lövöldözést követően is, az egyébként hidegvérű angolok első haragjukban, visszakézből szigorítottak a polgári lőfegyvertartás szabályain. Dunblane után egyenesen addig, hogy betiltották a magánszemélyeknek a modern maroklőfegyverek (pisztolyok, revolverek) tartását, minden törvényes célra. Ma brit földön magánkézben nincs rövidlőfegyver, se önvédelmi, se semmilyen. Az angol sportlövő válogatott Svájcban készül, svájci fegyverekkel a 2012-es londoni olimpiára.
Azonban - és ez a tapasztalati tény - a drákóian megszigorított lőfegyvertartási szabályok bevezetése óta, azaz az utolsó 12 évben a közbiztonság addig nem ismert romlásnak esett. Kisebb hullámzás mellett, de sajnos kétszámjegyűen, és folyamatosan nőtt valamennyi bűncselekményi kategóriában, valamennyi bűncselekmény száma a referencia évnek számító 1998-hoz képest (személy elleni, vagyon elleni, erőszakos, nem erőszakos) És ami különösen veszélyesnek számít: a személy elleni erőszakos bűncselekmények, pl késes támadások és a fegyver replikákkal, légfegyverekkel, soft-air fegyverekkel, vissza élesített fegyverekkel elkövetett bűncselekmények száma. És megint volt ámokfutásuk is.
Öt évvel azután, hogy a brit katonák hazatértek a második világháború frontjairól, számolatlan hozva haza saját és zsákmányolt kézilőfegyvereiket, egy főre esően tízszer kevesebb bűncselekményt követtek el a szigetország területén, mint napjainkban.
Azaz, a legálisan tartott lőfegyverek korlátozása, lőfegyver tartás szigorítása sehová sem vezetett, az angol bűnügyi statisztikák szerint. (Ministry of Justice, Criminal Statistics: England and Wales, 2008, publikálva 2010. január, forrás: http://www.justice.gov.uk/publications/docs/criminal-stats-2008.pdf)
De térjünk vissza a cumbriai ámokfutásra. Derrick több mint 3,5 órán keresztül, kb. 90 km-et tudott úgy autókázni, hogy közben kocsijából válogatás nélkül emberekre lőtt. Senki nem tudta megállítani, főleg nem a fegyvertelen bobbik.
Ez az USA-nak egy olyan tagállamában (ma már a többség ilyen) ahol a rejtett lőfegyverviselést (concealed carry weapon, azaz CCW) a törvény hatósági mérlegeles nélkül, objektív megfelelőség alapján engedi, egyszerűen lehetetlen lett volna, mivel az ámokfutót maguk az állampolgárok állították volna meg, és teszik ártalmatlanná, az első lövés eldördülése után. A jó kezekben lévő önvédelmi lőfegyver ugyanis nem csak a magunk, de a mások életének és testi épségének is megóvására is alkalmas. Hatása tehát egyáltalán nem önvédelmi, hanem ha lehet ilyet mondani közvédelmi, és ez statisztikailag is mérhető.
A nemzetközi példák alapján az látszik, hogy a nyilvános helyen, lőfegyverrel elkövetett tömeggyilkosságok (multiple victim public shootings) szomorú, kivédhetetlen velejárói a nyugati életformának, az erőszakos szubkultúrák tolerálásának, az erőszak kultúrájára járó nyugati tömegszórakoztatásnak, és nem utolsó sorban a nyugati oktatásnak. Én még ide sorolnám a multikulturális társadalom, a kis közösségeket lebontó egyéni fogyasztási kultúra és a civilizációs lelki betegségek általánossá válását is. Annak ellenére, hogy ezek a cselekmények statisztikailag nem jelentős számúak, nem szignifikánsak, mégis mindig széleskörű és a média által felelőtlenül eszkalált közfelháborodást váltanak ki, jellemzően nagyon rövid ideig. Ahhoz azonban minden esetben elegendő hosszan, hogy a köznyugalom és megelégedés helyreállítása látszatának végső eszközeként mindig és mindenhol szigorítsák legális lőfegyvertartást. Ami, ahogy látszik is, még sehol a világon nem eredményezte ezeknek a cselekményeknek a visszaszorulását, de láthatólag lelki flastrom, és remek tüneti kezelés.
Én is csak félve mondom ki, akárcsak John R. Lott (More guns, less crime, Chicago University Press, második kiadás, 2000, 194-195 old.) a saját kutatásai alapján, hogy eddig az egyetlen sikeres módszer az ilyen ámokfutók megállítására a rejtett önvédelmi lőfegyverviselők közbelépése volt. (Pearl, Mississipi és Edinboro, Pennsylvania). E két támadásban keletkezett a legkevesebb áldozat. Mindkét esetben a gyilkost megállító önvédelmi lövés 4,5 illetve 11 perccel a rendőrségnek a helyszínre érkezése előtt fordította meg a további áldozatok sorsát. A Columbine gimnáziumi tömeggyilkosságban (Littleton, Colorado) egy önfeláldozó biztonsági őr tűzpárbajban hosszú percekig feltartóztatta a középiskolás korú gyilkosokat, ezzel hozzájárulva számtalan iskolatársuk megmeneküléséhez, és úgy, hogy pont előtte bukott meg egy professzionális lövészeti vizsgán! Ja, igen, ne felejtsük el még azt megemlíteni, hogy a végén házi készítésű gránáttól megsebezve bukott el hősies küzdelmében, és lett áldozat maga is.
Intő példa, hogy a los angelesi Zsidó Közösségi Házat (Jewish Cultural Center), ahol öt áldozata lett a lövöldözésnek, azért választotta három másik zsidó intézmény helyett az ámokfutó (a Tolerancia Múzeuma, a Skirball Kulturális Központ, és a Judaizmus Egyeteme) mert az egész nyugati part ilyen közösségi házai közül itt találta a leglazábbnak a biztonsági ellenőrzést.
Akkor mi is állítja meg az ilyen elkövetőket? A büntetés súlyossága? Nem. Öngyilkosok lesznek tettük elkövetése után, vagy „rendőr általi öngyilkosságra” (cop suicide), a tűzharcban való „hősi” halálra készülnek ezért a várható büntetés súlyossága náluk nem tényező. A bonyolult lőfegyver megszerzési feltételek? Szinte soha nem szerepelnek a bűnügyi nyilvántartásban. A várakozási idők? Az ilyen beteg emberek általában türelmesen készülnek tettükre (kivéve, amikor hirtelen zavarodik meg a tudatuk, és hirtelen válnak dühöngő őrültekké). Akkor mi?
Az ilyen tettesek célja hogy minél több embert öljenek vagy sebesítsenek meg. Van, aki egyenesen az ismertségért teszi, van aki a másoknak való fájdalom okozásában leli beteges örömét. Ergo, a legjobb ellenszere e mészárlásoknak azok súlyosságának csökkentése. Erre pedig csak a potenciálisan mindenhol jelen lévő, az elkövetőt megállítani képes önvédelmi lőfegyverviselő jogkövető polgárok a képesek.
Az USA-ban a 19 évre visszamenőleg vizsgált esetekben a rejtett önvédelmi lőfegyverviselést megengedő új jogszabályok hatálybalépését követően az ilyen lövöldözések száma 84%-al esett vissza, ebben a halálos eredményeké 90%-al, a sérüléseké 82%-al. [Forrás J. Lott, u.a.].
Ezt a nagyon-nagyon speciális és szerencsénkre ritka bűncselekmény típust az önvédelmi lőfegyvertartás elterjedtsége rendkívülien befolyásolja. A logika matematikai egyszerűségű. Tegyük fel, hogy annak a valószínűsége, hogy egy áldozatnál lőfegyver van, 5%. Ez azt jelenti, hogy ha egy villamoson 100 felnőtt utazik, vagy egy középületben egyszerre ennyi ember tartózkodik, akkor annak a valószínűsége, hogy legalább 1 ilyen személy lesz egy ilyen szűk körben, az 100%. Morzsolgassuk nyugodtan, amit Lott professzortól az előbb idéztem.
Plusz, a rejtett önvédelmi lőfegyverviselés megoldja azt a helyzetet is, amit egy rendőrtiszt soha. Amíg ugyanis rendőr van a helyszínen, a támadó nem kezdi meg a cselekményét, kivárja, míg az távozik, vagy a rendőrrel, biztonsági őrrel végez először. De ha nagy számban lehet számítani a rejtett önvédelmi lőfegyvert viselők válaszára? Nos, akkor mekkora a bűn azonnali kockázata?
Messziről indultunk, messzire jutottunk, de a baj már nálunk is megtörtént. Az a kérdés, mi milyen választ adunk rá, és vajon lesz-e elég jogalkotói lelki erő belenézni a tények tükrébe.
(Dr. Nyikos Attila, ügyvéd)
Új hozzászólás