Már megint elfeledkeztek rólunk

Nemrég még azon háborogtam, miért nincs több nő a politikában. Joggal, de úgy látom, még ennél is nagyobb a baj. Mert miközben vészjósló adatok látnak napvilágot arról, hogy Magyarország népessége öregszik, a lakosság száma csökken, a házasodási kedv lanyhul és egyre kevesebb gyerek születik, a kampányban minderről egy árva szó sem esik.

Falvédős konzervatív, a nőket a konyhába visszaparancsolni vágyó politikusok a „feministákra” támadnak - mintha lenne egyáltalán bármilyen feminista mozgalom Magyarországon – hogy megvédjék az óvodások nemi identitását.  Attól félnek, hogy az a néhány közhelyes mondat, ami az Oktatási Minisztérium kiadványában a nemi sztereotípiákról megjelent, veszélyezteti a gyerekek egészséges nemi fejlődését. Itt tartunk. De ki beszél arról, hogy még mindig csak vágyálom az azonos értékű munkáért azonos bér elve? Hogy nagyságrendekkel kevesebb nő van vezető pozícióban? Hogy egyes szakmák elnőiesednek - ami senkinek nem jó, sem nekünk, nőknek, sem azoknak, akiket a szakma érint - hogy nincs megfelelő védelem a családi erőszakkal szemben, és nincs megfelelő segítség abban, hogy szülés után a nők visszataláljanak a munkájukhoz, és a gyereknevelés mellett is teljes életet élhessenek hivatásban, közösségben, netán a közéletben?

Ezt a választást nem tekinthetjük a demokrácia ismeretét és tiszteletét jelző garanciának. A demokrácia ugyanis az értékek és a különféle gondolkodásmódok olyan széles és átfogó rendszere, amelyben elismerik és tisztelik nem pusztán a politikai, hanem a társadalmi és a kulturális jogokat és különbözőségeket, ahol nem sikkadnak el a nők, a férfiak és a gyerekek sokféle gazdasági és szociális jellemzői és érdekei. Ebben az értelemben (is) igaz, hogy politikai demokráciánk kiforratlan. Az, hogy a politikusok megfeledkeznek fontos társadalmi csoportokról, hogy a macsópolitizálás általánosan elfogadott normává lett, csak tovább mélyíti a szakadékot a politikai osztály és a választók között. Nem „nőpolitikával”, nem is „családpolitikával” kellene előhozakodni a kampányban a megszokott bal- illetve jobboldali eszmerendszer logikája szerint. Olyan átfogó programot szeretnék végre látni, amely egyszerre szól a különböző társadalmi csoportok koruk, nemük, iskolázottságuk, lakóhelyük, egészségi állapotuk szerinti helyzetéről, a társadalmi intézményeket átitató patriarchális szemléletről, a kirekesztés mechanizmusairól, és mindezek orvoslásáról.

Ma a politikai elit nem partner a nők és a családok részvételét segítő stratégiák kialakításában. Pedig a nők munkaerőpiaci diszkriminációja, családon belüli szerepváltozásai,  a szociális ellátórendszer átalakulása, a családon belüli erőszak, a prostitúció visszaszorítása, a női méltóság megteremtése a médiában – mind érdemes arra, hogy a közbeszéd fókuszába kerüljön. Nyilván idén is lesz nőnap, megugrik a virágárusok forgalma, lesz sok köszöntő, virágcsokor, mézes-mázos szöveg is. De ki szól arról, hogy a nők még ma is a politika árvái, s ha a politikai voksszerzés tülekedő küzdelmében ennyire nem számítanak, ugyan mit várhatnak azután?

(A szerző szociológus, író, politikus)