A társadalomkutatók is tiltakoznak a hajléktalanok kriminalizálása miatt

Ördögi alávalóság azt hazudni, hogy csak az él az utcán, aki ott akar élni, miközben a hajléktalanellátó szervezetek évek óta kiáltják bele a pusztába, hogy a kormányzati kommunikáció hörgésével szemben nincs annyi férőhely az országban, ahány hajléktalan. A hajléktalanságot jóval inkább rendészeti, semmint szociális problémának tekintő süketek szakszervezete nem hallja, és nem is érdekli.És miután ezen az alapvetésen a már életbelépése előtt fércelésre szoruló, életszerűtlen, szemfényvesztő rendelkezés nem változtat (a nyomorultak személyes tárgyainak megsemmisítése, a közterületen tartózkodás szabálysértésnek minősítése nem megoldás, hanem megtorlás), vessünk egy pillanatást a hanyatló nyugatra. Ahol valóban általánosan létező probléma a hajléktalanság (márciusban közzétett adatok szerint mintegy 11 millió család hajléktalan Európában), amelynek létezése egyaránt sújtja a gazdag és a szegény uniós államokat. A különbség az, hogy miközben a tehetősebb államok sokat áldoznak a kérdés rendezésére, nálunk a 300 milliós többlettámogatás aránylik Garancsi 17 milliárdos luxusrepülőjéhez, vagy azokhoz a milliárdos tételekhez, amelyeket a nemzeti oligarcha-strómanjai hetente kaszálnak a közösből. Finnországban gyakorlatilag nem létezik hajléktalanság. Miért? Mert ahelyett, hogy milliárdos plakátkampányokkal zsibbasztották volna a népet, felfogták az agyukkal, hogy a hajléktalanság minden származékos keservét (az addikciótól az általános elhanyagoltságig és különböző ebből adódó betegségekig) egyszerűbb kezelni, ha a lakhatás kérdése megoldott. Mégpedig nem mindenféle agyonzsúfolt átmeneti szállások, hanem saját otthon révén. Tudom, olyan szintű naivitás erről álmodni is ezen a trágyadombon – ahol például azon fáradozik a politikai elit, hogy miként tudna saját magának olcsó, áron aluli önkormányzati luxuslakásokat megkaparintani.