Szeviép-ügy: a magyar építőipar morális válságának egyik rémtörténete

Úgy tartja a szájhagyomány (mivel senki nem szívesen jár bíróságra), hogy a pártok finanszírozása minden bajok eredője. A számukra biztosított költségvetési keret a töredékét sem fedezte/fedezi a működésnek. Ezért aztán – a legendák szerint – a pártok kénytelenek voltak megtalálni az önfenntartás módját. Ebben Puch László, az MSZP pénzügyi zsenije volt az élharcos, az ő legkiválóbb tanítványa pedig Simicska Lajos. Szintén szóbeszéd, miszerint sokáig közösen, hogy úgy mondjam vállt vállhoz vetve dolgoztak, mígnem a tanítvány túlnőtt a mesteren. Maga a technika lényegében egyszerű. Állami vagyonokat „baráti kezekbe” juttatva joggal várható el, hogy a hálás új gazda visszacsorgat némi apanázst a pártkasszába. Főleg, ha folyamatosan kap állami megbízásokat, kedvező lehetőségeket (megkerülve a piaci versenyt), megfelelő, legálisnak tűnő (vagy legálissá tett) támogatásokat, kedvező hiteleket „baráti” bankoktól. A számára biztosított versenyelőny fejében szívesen működik együtt bizonyos alvállalkozókkal, bíz meg ügyvédi irodáktól kezdve piackutató cégeken át a mindenféle kutatásokat és elemzéseket végző társaságokat. Mert az általuk végzett munka mértéke és értéke nehezen mérhető, szemben mondjuk a kapálással, ahol 5 sor bab, az 5 sor bab. Így volt ez a század elején és így volt a Század végén is… Ami talán még lényeges ebből az időszakból: A Közgép ekkor még a vegetáló ici-pici cégek sorában ténykedik. A Vegyépszer az a cég, amely nagyon ügyesen tud együttműködni a kormánnyal. Na tehát, ezek a nehezen ellenőrizhető munkát végző intézetek, alapítványok, irodák benyújtják a számlát az államnak. Az pedig szemrebbenés nélkül fizet százmilliókat, esetenként milliárdokat. A közösből. Éves keretet is biztosít persze az adott intézményeknek, szintén horribilis összegeket különítve el a költségvetésből. Aztán ezen pénzek egy jókora hányada – persze, csak a legendák szerint – hogy, hogy nem, visszacsorog bizonyos kasszákba, zsebekbe.