Már játsszák a mozik Rákay Philip Most vagy soha! című, Petőfi-filmjét, mely az eddigi legdrágább – 6 milliárd forint – költségvetésű alkotás. A kreatív igazgató a film kapcsán adott interjút a mandiner.hu-nak, melyben a filmművészetről beszélve szidja a baloldalt.
Rákay Philip a film díszbemutatóján/Fotó: MTI/Máthé Zoltán
„A ballib filmes alkotók sokszor pusztán a maguk örömére, egyfajta öngyógyító csoportterápiaként öntik a közönségre beteg lázálmaikat, s amikor ez a kivert kutyát sem érdekli, akkor persze jön a mantra, hogy az ő magasröptű művészetüket nem érti a plebs, s meg sem érdemli az ő nagyszerűségüket.”
Rákay szerint ez ugyanaz a viselkedés, mint amikor a magyar politika baloldala négyévente meglepődik és megsértődik a Fidesz kétharmados választási győzelme láttán, s elkezdi tudatlan vidéki bunkónak titulálni a kormánypártok szavazótáborát.”
Szerinte bárkinek lett volna lehetősége az előző évtizedekben arra, hogy filmet készítse Petőfiről, Mátyás királyról vagy gróf Bethlen Istvánról. Nem tették.
„A Viszkis rablóról bezzeg igen, mert kellenek a hősök, ugye…”
Kérdésre felelve némileg elismerte, hogy a népszerű Kincsem című film egy értékelhető próbálkozás volt. De rögtön kritizálta is:
„Számomra hiányzott belőle az a fajta lélek, amivel egy történelmi témához szerintem nyúlni kell.”
A Most vagy soha! Ezt valószínűleg jóval túlszárnyalja, mivel szerényen csak annyit fűzött hozzá:
„Ha ma Petőfi visszanéz ránk, jó érzéssel tölti el, hogy van még Magyarország, létezik a nemzeti öntudat, él a nemzet. Ahogy ismerem őt, a filmünk is tetszene neki…”
20 hozzászólásarrow_drop_down_circle
youtu.be/vl85Rd2M7zw?si=aT_k5FsscfjwSJWl
Hiszen, ha már az idegenekkel való űrutazást Ufoatti elvitte előle, legalább ez legyen meg!
Na jó ez elég meredeken hangzik Mándoky Kossuth-díja után, de arra is figyelmezzünk, hogy kik, pontosabban KI maradt ki
Igen; Fülopke Kálmán, alias a nemzet fej-számláló művésze, Rákay Philip, a Most vagy soha! kreatív producere volt a vendége a derék Mandiner.hu –nak, S a március 15-én debütáló Petőfi-film kapcsán a nagybetűs filmszakmáról, ideológiai nyomulásról és a valódi katarzisról beszélgettek.
cdn.mandiner.hu/2024/03/edD7zbd7B0ZvsvSPnAsw8zFt-cgVdJpB-RVCT3z4dVo/fill/1347/758/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50LzBjODNkNmEyNzVkMDQyZTU4ZDBkN2Y5NmY3Njc2N2Ji.jpg
„A magyar filmkészítők jelentős része tudatosan hősteleníti a történeteket, nem felemelni akarja a nézőt, hanem lelkileg a földbe döngölni” – kezdi, majd:
„Azt vallom, hogy minden filmnek és műalkotásnak jókora közös metszete kell legyen a befogadóval, vagyis a közönséggel, elvégre minden normális alkotó neki akar átadni, üzenni valamit. Ne akarja, hogy előbújjon belőlem a végzett művészetfilozófus, film- és színházesztéta, de ha a rendszerváltás után készült magyar filmek tömegét nézzük, ez a metszet a legtöbb esetben alig létezik, ami engem nézőként is rettenetesen zavar. A ballib filmes alkotók sokszor pusztán a maguk örömére, egyfajta öngyógyító csoportterápiaként öntik a közönségre beteg lázálmaikat, s amikor ez a kivert kutyát sem érdekli, akkor persze jön a mantra, hogy az ő magasröptű művészetüket nem érti a plebs, s meg sem érdemli az ő nagyszerűségüket.”
A poén az az, hogy: „Egy kisebb nézettségű film is hordozhat fontos, össztársadalmi szinten is érvényes missziót, és egy nézett közönségfilm is lehet csapnivalóan értéktelen.” főleg annak fényében, hogy bár a Nők lapja Cafe –nak február végén Rákay Philip taxatíve megígérte, hogy „nem lesz kötelező elmenni rá az iskolásoknak”, csak „lesz néhány ingyenes vetítés pedagógusoknak”!
Úgy alakult, hogy feltűnően sok tanár gondolta úgy (a film illene a...
Új hozzászólás