A magyar újságírásról

Nem nyafogni kéne, hanem újságot írni. És akkor lenne kereslet a komoly újságok iránt.

A magyar sajtó problémája az, hogy reprezentatív szerepet játszik. A komoly sajtó politikai, gazdasági, üzleti és értelmiségi érdekeknek, gondolatoknak akar megfelelni. Nem egyszerűen érdekcsoportoknak, hanem egy adott szerkesztőségen belül erős újságírói szerepfelfogásnak. Amelynek a lényege – s ez a sajtó jelentős részére igaz-, hogy a politikai, a komoly újságírás értékek képviseletét jelenti.

Aktuálisabban ez azt jelenti, hogy a magyar komoly sajtó egy jelentős része pártok, ideológiák, holdudvarok – azaz személyek által megtestesített és kézben tartott – pozíciók védelmében dolgozik. A képviselt elitcsoportok véleményét reprezentálja, s annak uralmát akarja biztosítani, melelsleg elégé lapos módon.

Miklós Gábor – ugyan nemzetközi kontextusban – de a komoly sajtó elkerülhetetlen bukásáról beszél. Éppen a németországi cikk bizonyítja, hogy nincs igaza.

Miklós Gábor cikke: Bányászok, szövőnők, újságírók

Németországról szóló cikk: A németek még hisznek a papírban

Ázsiáról szóló cikk: Ázsiában nő a példányszám

A vitának két része van: a komoly sajtó versus könnyű sajtó olvasótábora. Szerintem ez állandó. Régen sem olvastak többen komoly sajtó.

A másik, a nagyobb gond, hogy mit is közöl a magyar sajtó komoly része. Három héttel ezelőtt lehidaltam egy cikktől. Pedig nem is akartam elolvasni. Az osztrák belpolitikáról szólt. Semmi kedvem nem volt olvasni erről a  témáról. Ráadásul a szélsőjobbról és még ezen belül is Karintiáról. Ki a fenét érdekel ez a szokásos ballib téma egy szép szombat délután?

Aztán belekezdtem. Fantasztikus cikk volt: Haider árnyéka és az osztrák jobboldal

Az írás alapján már aznap délután kiselőadást tudtam volna tartani az osztrák belpolitika cikkben említett aspektusairól. Három héttel később is emlékszem a részleteire. A karintiai szeparatizmus, kisebbségi probléma bemutatása egészen gondolatébresztő volt – ugye, nem kell mondanom, az európai kisebbségi politika, meg az európai politika színvonal nálunk sokat emlegetett kontextusában is.

A cikket egy magyar ember írta. Egy magyar ember, aki Ausztria befolyásos újságírójává vált. Mi is ismerjük. Paul Lendvai, azaz Lendvai Pál néven. Ez a hetvenvalahány éves öregúr messze a magyar sajtó színvonala fölött teljesít még mindig. Nálunk mint orákulumot idézik, ha egy osztrák lapban a magyar belpolitikáról ír. Miért is? Egy magyar csak Ausztriában lehet meghatározó súlyú újságíró?

Ha a Népszabadság vagy bármely más komoly lap naponta közölne zsákszámra ilyen minőségű cikkeket, akkor érdemes lenne elolvasni. Ugyanis egy komoly lap ilyen cikkeket közöl.  Édes mindegy, hogy Michael Jackson kultuszáról, Madonna új koncert körütja kulturális aspektusairól, a velencei biennáléról vagy a sanghaji éjszakai életről ír, vagy Magyarországról.

Körülbelül két éve beszélgettem egy volt újságíró kollegámmal. Elmesélte, hogy a román határ mellett volt egy –két település, amely a békési Szaharában vegetált a nyolcvanas években. Aztán jött a román fellendülés, s a magyarok elkezdtek átjárni oda dolgozni. S a munkanélküliségtől sújtott faluban szép lassan helyreállt a rend. Az ilyen sztorik alig kapnak helyet a komoly lapokban. Ugyanis ezt nem lehet a szokásos keretek közé helyezni. Egyrészt Magyarország leszakadásáról szól. Másrészt, az élet forgandóságáról. Harmadrészt, hogy a gazdasági terület nem az országhatáron ér véget. S ez érdekes aspektus Trianon, az európai unió, s a történelem menete szempontjából is. Egy komoly lap ilyen emelkedett dimenziókban mozgatja meg az olvasóit. Az első nyers vázlata a történelemnek, szól az amerikai újságíró szlogen.

A komoly sajtó példányszáma Magyarországon évek óta – most már évtizede –  zuhan. Amikor az Indexet, s az Origót az ismerőseim elkezdték csinálni, az írott sajtó vezető és nem vezető munkatársai egy emberként sajnálták le őket. Úgy kezelték az egészet, mintha önkéntes száműzetésbe vonultak volna, mert megkergültek.  Ez nem tegnap volt, hanem tíz éve.

Az elmúlt tíz év rengeteg emelkedést és bukást látott az üzleti életben. Én nem ismerek olyan céget, amelynek a menedzsmentje  - üzleti és tartalmi felelősei– egyszerűen széttárta volna a kezét, hogy nemzetközi tendencia az, hogy a termékük iránti kereslet csökken, s ez egy olyan tendencia, amely ellen nem lehet mit tenni. A magyar sajtó készítői és menedzserei azonban évek óta folyamatosan ezt teszik. A menedzsmentek egy része alig változott, de ennek nincs is jelentősége, mert olyan általános a letargia, hogy tökmindegy, hogy ki maradt és ki ment.

A magyar komoly sajtó rezervátummá vált. Öngerjesztő folyamatok működtetik, s ebben politikai érdekek jócskán benne vannak. Meg a politikai helyzet és a politikai harc alakulása. Én ezt nem ítélem el, nem véletlenül alakult ez így, s ennek meg van a maga logikája. A helyzet nem attól fog megváltozni, hogy a politikusok szőrös és akaratos mancsának működését  látványosan elítéljük.

Az viszont mára már világos, hogy Magyarországon az elmúlt 15 évben egy olyan politikai-ideológiai-kulturális réteg uralta a komoly sajtó működtetését, amely szorgalmas munkával diszfunkcionálissá tette azt. A reprezentatív sajtó az így működik. Ezt tudja, s erre egyre kevesebben adnak ki pénzt.

Nem szemérmességből kerülöm a pártsajtó kifejezést. A komoly sajtó szerintem nem pártok foglya, hanem egy tagolt értelmiségi, üzleti, társadalmi elképzelés világ terméke, amelyben végső soron egy csomó természetes dolog, mint a kíváncsiság, az információszerzés mint önmagáért való dolog, az olvasóközönség tagoltságának kiszolgálása, háttérbe szorult. S  emögött értelmiségi, újságíró identitások, identitás - változások, szerep felfogás, egzisztenciális és meggyőződésbeli dolgok állnak. Nálunk a sajtó nem azért van, hogy informáljon, hanem hogy valakiknek az érdekeit megjelenítse. Idősebb pályatársaim azt mondják, ez mindig így is volt, így is van, s az olvasók is így fogadják a lapokat. Valahogy mindenki belenyugszik, hogy ennek így kell lennie.

Az önfeladás példája, hogy a komoly sajtó képviselői – menedzserek, szerkesztők, kiadói kereskedők – a bulvárosodásban látják a megoldást. Miután az önbecsülésük a béka feneke alatt van, ezért a nagy és látványos kép, az érdekes történet, a tömörség, vagy a „könnyű témák” feldolgozása jelenti a bulvárt. Holott ez nem bulvár, mert azt bulvár olyan, mint egy jó karikatúra: élesít és rövidít, s egyszerűsíti. A komoly sajtó minden, ami ennek az ellenkezője. ( Akadékoskodóknak: a sajtó mindig tömörít, rövidít, egyszerűsít, a komoly is: ennek mértékben, módjában, s a feldolgozott témákban azonban jelentős különbségek vannak).

Egy csütörtök este rápillantottam a Reutersra, s ott a vezető hír Michael Jackson halála volt. A Reuters a világ legkomolyabb hírügynökségeinek egyike, jelentőséggel bíró hírekre éhes emberek olvassák. Mégsem tartották cikinek ezzel indítani a weboldalukat. Mert van egy nemzedék, amelynek Jackson kulturális ikon volt.

Ha holnap – ne adja isten –  meghal Koncz Zsuzsa – a komoly újságok közönségének egyik ikonja -, akkor biztos, hogy ez nem lesz címlapos történet. Majd a kulturális rovatban írnak róla egy nekrológot. Mert egy komoly lapban ez nem lehet vezető hír, csak a költségvetés ezredszer lerágott részlete, meg egy közép nagy szakszervezet tiltakozása.

Holott a komoly lapok értelme az, hogy Koncz vagy más kulturális ikon halálát, munkásságának jelentőségét a maga mélységében, ne csak érzelmi, hanem gondolati űrként is kezelve dolgozzák fel. Ettől komoly egy lap. Az olvasóik is ezért veszik.

Magyarországon a komoly lapokat nem az olvasók érdeklődése, hanem az intézményi reprezentáció biztosítása érdekében írják. A szakújságírók az adott szakmai közönségének virítanak, hogy ismerik a szakmai bikkfanyelvet – a hozzá nem értő újságírók meg mindent leírnak, amit hallanak fontos pozícióban levő emberek szájából. Nincs múl tudat, s ha van, azt pártosan szemlélik. A komoly magyar sajtó például képtelen az ország eladósodását 1990 és 2010 közötti tendenciákban szemlélni, vagy ha igen, akkor éppen a kérdéses időszak ( 2000-2006 közötti) tendenciáit mossák el. Nem ragozom ezt tovább, mindenki tudja, hogy a komoly sajtó narratívája sokszor teljesen egybeesik a két nagy párt uralkodó narratívájával.

Tudom, a pártos fejűek most majd azt vetik a szememre, hogy a jobbos sajtó még annyira sem kritikus, mint a balos. Ez igaz, bár mostanában már vannak „rendetlen publikációk” is a jobbos orgánumokban is. De sajnos ezeknek a részleteknek nincs semmi köze ahhoz, hogy mi a komoly sajtó lényege. Azt hál’ istennek nem az határozza meg, hogy Magyarországon a közönség egy része és a szakma is csak az aktuális viszonyok alapján tud reflektálni erre a problémára.

A másik klasszikus érv – „és Amerikában verik a négereket -, hogy  nyugati komoly sajtó  is elfogult. Sajátos kulturális gettó az, amelyben külföldi lapokat olvasó értelmiségiek és kollegáim ezzel nyugtatják magukat, s a külföldiül nem olvasó hazai közönséget – miközben tájékozottságukat, pallérozott és cizellált megközelítésmódjukat nem a magyar, hanem a külföldi sajtó olvasása közben fejlesztették. A relativizálással végtelenül káros hatást fejtenek ki, s kulturális gyávaságuk szerep nem kevésbé romboló, mint a ma röhejesnek tartott kisnemesi ellenállás a 19. században Magyarország átformálása során.

Másképp is meg lehet ezt közelíteni: gúzsba kötve csak a jelenlegi teljesítményt lehet nyújtani.

Értelmes emberek évek óta csak azt figyelik, hogy a felvágott erükből milyen szépen és méltósággal csordogál a vér, s közben arra koncentrálnak, ,hogy lehetőleg méltóságteljes tartással vonuljanak a halálba.

Azon borongani, hogy micsoda időket élünk, s hogy vesznek el régi értékeink, semmi más, mint gyáva önfelmentés. Ajki hisz a komoly lapok létében, az csináljon komoly lapot.

Ha meg ez kis piac, kis, egymással összefonódó elittel, a politikai hatalom által meghatározott játéktérrel, ami csak azt teszi lehetővé, ami van, akkor meg erről kell írni, s nem a komoly lapok haláláról. A kettőnek ugyanis semmi köze egymáshoz. Gyenge szépelgés valódi problémák helyett álproblémákat taglalni. S nem illik egy komoly laphoz.

(Kóczián Péter újságíró, szerkesztő, rádiós- és televíziós riporter)