A könyvíró

A férfi lézengett a szobában, sorra megérintette a tárgyakat az íróasztalán, majd a sarokban, mozdulatlanul ülő nőhöz lépett: – Nagyon szép. A régi kis játszmáid, érzelmi zsarolásaid. Megint nem válaszolsz. Persze, mit is várhatnék? A nő karja egy parányit elmozdult a karfán. – Nos, jól van, akkor elmagyarázom még egyszer. Talán most jobban megérted, és ez a fennhéjázó, gőgös arckifejezés eltűnik az arcodról. Szépen sorjában, kezdem is. A könyvíró átgázol vajon mindenkin, hogy elérje a célját? Még a saját családját sem kíméli? Megállt a nővel szemben, megkapaszkodott a cseresznyefa íróasztal szélében a bal kezével, a jobbal gesztikulálni kezdett: – Azért jöttünk el a fővárosból, mert az ottani élet az idegeimre ment. Egyszerűen szétszabdalta az alkotói lendületemet az a sok sznob, vagy egyszerűen érzéketlen, tuskó ember. Minduntalan zaklattak, képtelen voltam kiteljesedni. Itt Vércseligeten, csend van az idő lassan, normális mederben folyik, nem igyekszem beletuszkolni...