A partnerként kezelt és a megváltó halál

Az előadás elején ott áll előttem maga a halál. Ilyen lidérces megtestesülését színpadon még nem láttam. Először álarcban van, akkor is riasztó, egy csontsovány, állítólag negyvenkilós, magas ember képében. Tényleg valamennyi bordája kilátszik, a lábai olyan pipaszárak, hogy annál vékonyabbak már nem lehetnek, csoda, hogy egyáltalán bármit is tartanak, hogy állni lehet rajtuk, lépni lehet velük. Amikor pedig az álarc lekerül, megszemlélhetővé válik a megnyúlt arc, a dermesztően bánatos tekintet, ami belebámul a semmibe, vagy éppen minket fürkész. Humánum van a tekintetében, együttérzés. Mintha ő sajnálna bennünket. Miközben riasztó a látvány, mégis van benne valami lírai, költészettel teli, mert annyira valószínűtlen, mint egy szürreális műalkotás, mégis az benne a lúdbőröztető, hogy igencsak valóságos.