Egy névtelen kiscica emlékirata...

Amikor megszülettem, nem tudtam hova, milyen világba kerültem. Semmit sem láttam, a szemeim még nem nyíltak ki, csak a mamám puha, meleg bundájának illatát éreztem, és a testvéreim halk dorombolásának hangját hallottam. Szerettem odabújni hozzájuk, a mamánk pedig mindig úgy helyezkedett, hogy jól betakarhasson minket vékony kis testével. Hideg volt. Néha az eső is esett, olyankor eléggé vacogtunk, de én mindig legalul voltam, így egész jól bírtam. Sajnos az egyik testvérem nem volt ilyen szerencsés. Halálát a maminktól tudtuk meg. Nagyon elszomorodtunk, de azt mondta, ne sírjunk, mert akkor észrevesznek. Kik? – kérdeztem. Hát azok, akik tavaly is, meg azelőtt is, meg minden évben…