Alföldi és Stohl – Egy barátság az örökkévalóságnak

Alföldi csendes. Éppen úgy, mint az őszödi beszéd vagy a rendőrattak idején. Bakács Tibor Settenkedő néhány éve lopott egy rúd szalámit. Nem megyét vagy állami vállalatot, mindössze egy rúd téliszalámit és talán némi sajtot. A hazai közvélemény kéjes élvezettel lincselte meg. A magyar emberek imádták azt látni, hogy a csávó, aki a tévében zsűrizett, aki – mellesleg tisztességes munkával – sok-sok milliót keresett, most nyomorultabb, mint bármelyikük. Nyomorult, mert éhes, és szánalmas, mert rajtakapták, amint megpróbált elsettenkedni egy rúd szalámival a kabátujjában. Az eset tényleges tanulságát a mai napig nem vonta le senki: Bakács legfőbb hibája nem az volt, hogy nem valamelyik párt és szekta védelmében próbálta megdézsmálni a közvagyont, hanem az, hogy bocsánatot kért és bűnbánatot tanúsított. A közvélemény azokat a pszichopatákat kedveli, akik mindent tagadnak, akik visszavágnak, akik harcolnak, show-t csinálnak. Bakácsnak ellentámadásba kellett volna lendülnie: felelősségre...