Egy mozgássérült lány élete

én 17 éves vagyok, apukám 9 éves koromban meghalt, és akkoriban nagyon megromlott anyukámmal a kapcsolatom. Akár hányszor kérdezni akartam tőle vagy csak beszélgetni akartam vele, mindig elzavart. Még mindig nagyon sokszor veszekszünk. A betegségem miatt nagyon sokan csúfolnak. Sokan elhúzódnak tőlem akik nem ismernek, mert csak azt látják hogy milyen a lábam, és ez miatt nem akarnak megismerni. Apukám halálával úgyéreztem én is meghaltam vele együtt. De aztán megismertem egy fiút, aki visza adta az életem. De ahogy visza adta, úgy el is vette. Hónapokon keresztül csak kihasznált. Úgyéreztem hogy mindenki elfordult tőlem. Mindenkitől csak bántott. Az anyám és a testvéreim is folyton csúfoltak és vertek. Nagyon fáj a lelkem és a szivem. 14 évesen elkezdtem inni, egy darabig jó volt, az ital elfeledtete velem a gondokat, de már most ha iszok csak egyre jobban előjönnek a rossz emlékek. Aztán 15 évesen nagyon mély depresszióba zuhantam. Reggeltől estig-estétől reggelig csak sírtam és sírtam. nem voltam hajlandó beszélni senkivel. Aztán egy napon annyira elborult az elmém, hogy felvágtam az ereimet, amibe majdnem belehaltam. És mikor magamhoz tértem, azt láttam aogy a testvérem ott ül az ágy mellett és zokog. Még mai napig fáj a lelkem és a szivem, mert ezt a sok szenvedést nem lehet elfelejteni. Azt a fiút sem tudom elfelejteni, mert minden nap találkozom vele, mivel egy suliba járunk. Csak annyit kértem tőle hogy ne előttem csókolja meg a barátnőjét, és azért is direkt pont akkor kezdi el csókolgatni, mikor ott vagyok és látom. Legszivesebben meghalnék, de a testvéreim miatt nem teszem meg. De mindig olyanokat csinálok amivel rásegítek hogy hamarabb eljöjjön a halál. Nekem az élet nem jelent semmit. Nem félek a haláltól. Akár mikor jön, tárt karokkal várom.