Szociáldemokrata a Sziriza? – Interjúnk Sheri Berman szociáldemokrácia-kutatóval

A szocdemek és a radikális baloldaliak másképpen viszonyulnak az aranytojást tojó tyúkhoz. A Sziriza legnagyobb erénye pedig az, hogy tudja, miért kiábrándultak az emberek – szemben a jobb- és balközép pártjaival. Sheri Bermannal, a Barnard College (a Columbia Egyetem kizárólag nők számára fenntartott intézménye) professzorával beszéltünk. Tekinthetjük a Szirizát és a Podemost a 21. század szociáldemokratáinak? Attól függ, mit értünk alatta. Bár ezek a pártok nem tűnnek hagyományos értelemben véve szociáldemokratának, sikerül megszólítaniuk és megnyerniük a hagyományos baloldali szavazók egy részét, sőt az említett két pártnak sikerült hazája legnagyobb baloldali pártjává is válnia. Ennek ellenére radikálisabbak és baloldalibbak, mint egy átlagos szociáldemokrata. A retorikájuk szembemegy azzal, amit a huszadik század második felének szociáldemokratáitól megszokhattunk. De mi ebben a radikális? A minimálbér vagy a nyugdíj emelése nekem nem tűnik például annak. Rengeteg olyan követelésük van, amelyek mellé simán beállhatna a többi párt is – és itt nem csak a baloldaliakra gondolok, hanem az egész politikai spektrumra, Európa-szerte, a párt gyökerei viszont kommunista és erősen baloldali csoportosulásokban találhatók, sokkal kritikusabbak a kapitalizmussal, mint a tradicionális szociáldemokraták voltak. És kevésbé hajlandók piacbarát reformokra, mint a szociáldemokraták. De nem kizárt, hogy tíz éven belül annyira eltávolodnak a gyökereiktől, hogy már nyugodt szívvel szocdemezhetjük le őket. Persze, minden elképzelhető. A baloldalon csomó olyan mozgalmat láttunk, amely idővel a mainstream részévé vált. Ott vannak például a zöld pártok, amelyek pár évtizede még meglehetősen radikálisak voltak, és nem is voltak benne biztosak, hogy a rendszer részévé akarnak-e majd válni, és koalícióra akarnak-e lépni másokkal. Szóval nincs kizárva, hogy ezek a pártok is szelídülnek – végülis a pártok nem egyetlen egy emberből állnak csak, és nem csak egyetlen elképzelés érvényesülhet bennük. Az irány attól függ majd, hogy milyen lesz a politikai rendszer az adott országban, és mi szól majd amellett, hogy valamely irányba elmozduljanak. Görögország és Spanyolország elég nehéz éveken van túl. Náluk most keményebb baloldali fellépésre van szükség, hisz egy tradicionális szociáldemokrata nem tudna ott semmit elérni. Nem? Ez így van. Meg azt se felejthetjük el, hogy Görögországban a balközép PASOK komoly korrupciós botrányokba keveredett, ráadásul kormányzásával nagyban hozzájárult a jelenlegi problémák kialakulásához. Szóval már csak azért sem tudott volna olyan programmal előállni, amely véget vet a problémáknak, mert ő maga is a rendszer része volt. A spanyol rendszer talán nem annyira romlott, mint a görög, ott a szociáldemokratákat nem terheli ekkora felelősség. De hozzátenném még azt is, hogy a tradicionális szociáldemokrata pártok stagnáltak az elmúlt húsz évben, és nem voltak képesek alternatívákat felvázolni a jelenlegi rendszerhez képest, szóval egyáltalán nem csoda, hogy ennyien szavaznak ezekre az újabb baloldali pártokra. Sheri Berman 2011-ben a Narancsban kritizálta az elmúlt évtizedek baloldali kormányzását: „A szociáldemokrácia ennél a »neoliberalizmus light«-nál sokkal kritikusabb a piaccal szemben, beavatkozáspárti, és komolyabban veszi az állam szerepét a gazdasági kérdésekben. Ez nem jelenti azt, hogy ellenzi a növekedést vagy a globalizációt - alapvetően nem antikapitalista, soha nem volt célja, hogy megszüntesse a szabad piacot -, de nem csak akkor lép közbe, amikor valami váratlan és nemkívánatos történik. Kölcsönöz a liberalizmustól és a szocializmustól, de nem válik szocializmussá vagy liberalizmussá. A nagy kérdés persze az, hogyan találjuk meg a megfelelő egyensúlyt a szabad piac, a növekedés és a jóléti politika között. Ne vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot, de azért terelgessük.” Az újbaloldal erősödése arra ösztönözheti a tradicionális baloldalt is, hogy visszataláljon a gyökereihez? Mindenképpen kénytelenek lesznek tudomásul venni ezen pártok létezését, már csak azért is, mert annyira sok választó pártol át a szociáldemokratáktól az újonnan alakuló pártokhoz. Spanyolországban például – akárcsak Görögországban – nem csak a baloldal, de talán az egész politikai paletta legerősebb pártja lehet a Podemos – ráadásul az a fajta rendszerkritika, amit a Podemos megfogalmaz, nagyon is legitim. Azt nem mondanám még, hogy ezek a pártok sikeres megoldást is találtak, de felhívták a figyelmet egy olyan problémára, amit a hagyományos baloldal mintha nem vett volna észre: rengeteg a kiábrándult, csalódott ember, aki már nem sokáig hajlandó azokra a pártokra szavazni, amelyek magára hagyták. Görögországban és Spanyolországban a választók a baloldalon találták meg a radikális alternatívát, Ausztriában és Franciaországban viszont a szélsőjobb táborát erősítették. A mainstream pártoknak mindkettő azt üzeni: elpártolnak tőlük a választók, szóval változtatni kell. A Sziriza lepopulistázásáról mit gondol? Attól függ, mit értünk a populista alatt. Eredetileg a kifejezés azt jelenti, hogy a populushoz, a néphez szól. Ez nekem nem tűnik problémának, hiszen a politika feladata az lenne, hogy megszólítsa az embereket. Ha a szó manapság használatos jelentését nézzük – azaz, hogy a pártok nem a rációra, hanem az emberek félelmeire alapozva győzködik a potenciális választókat – az nem hiszem, hogy az felróható a Szirizának. Görögországban tényleg nagyon komolyak a problémák, az emberek nagyon rosszul érzik magukat, teljesen érthető, hogy a kampány is erről szól. A Sziriza és a Podemos „populizmusa” – már ha így akarjuk ezt nevezni – az, hogy felismerte, mi a bajuk az embereknek. Hogy erre a felismerésre építve képesek lesznek-e egy rendes stratégiát felépíteni, illetve változtatni tudnak-e az emberek problémáin, az még a jövő zenéje. És ha úgy nézzük, hogy a Sziriza olyat ígért, amiről tudta, hogy nem fogja tudni teljesíteni? Fogalmunk sincs még róla, mi fog történni Görögországban. Beváltja majd a Sziriza az implicit és explicit ígéreteinek egy részét? Nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy a Sziriza sokkal inkább hajlandó leszámolni azzal a görög múlttal, amely a jelenlegi problémákhoz vezetett, mint bármely másik párt az országban. Az a legtöbbeknek nyilvánvaló volt már az elején, hogy nem tudnak mindent beváltani az ígéreteik közül. Fogalmam sincs, hogy milyen tervekkel állnak majd elő a céljaik elérése érdekében, mindenesetre azt már elérték, hogy maradt egy kis mozgásterük, a jövőbeli sikerük pedig attól is függ majd, hogy meg tudják-e győzni a választókat arról, hogy mindent megtettek annak érdekében, hogy beváltsák, amit ígértek, még ha annak csak egy része is valósult meg. Mondta, hogy a szocdemek nem kapitalizmus-kritikusak, nem a rendszert változtatnák meg, hanem inkább pórázon tartanák a piaci erőket. De vajon egy szocdem képes lehet akár a nemnövekedésben is gondolkodni? Nem tudom, ki akarna olyan gazdaságot, ahol nincs növekedés. Nem hiszem, hogy ezzel túl sok választót lehetne nyerni, és nem is tartom túl jó stratégiának, főleg ha azt vesszük, hogy Európa gazdaságainak jelentős része pillanatnyilag elég rossz állapotban van. A nemnövekedés olyasvalami, amit a középosztálybeli értelmiség, meg a tudományos világ egy része jónak láthat, de szavazatokat nem lehet vele nyerni. Inkább egyenlőbb, igazságosabb vagy zöldebb növekedésben kellene gondolkozni. És a feltétel nélküli alapjövedelem belefér egy szocdem programba? Ha arról van szó, hogy minden ember azzal a joggal szülessen, hogy jár neki havi rendszerességgel egy bizonyos összeg, függetlenül attól, hogy mit csinál – azt én elég problémásnak tartom, mind a szociáldemokrácia, mind a gazdaság és a társadalom szempontjából. A szociáldemokraták a kezdetek óta azon dolgoznak, hogy az  emberek ne lehetetlenedjenek el amiatt, hogy elveszítették az állásukat, megbetegedtek vagy valamilyen más okból nem tudnak dolgozni. A feltétel nélküli alapjövedelem ennek egy másfajta megközelítése, amit már nem lesz könnyű megkedveltetni a választókkal, főleg a szociáldemokratákkal, akik alapvetően értéket látnak a munkában, csak azt nem akarják, hogy valaki megalázó körülmények között dolgozzon, vagy olyan fizetést kapjon, amely nem elegendő egy elfogadható életszínvonal megteremtéséhez. Hogy látja, európai kereteken belül létrejöhet egy baloldalibb és egyenlőbb társadalom, vagy ahhoz a tagállami kormányok szintjén kell ügyködni? Európa elég sok problémával néz most szembe. Spanyolországban és Görögországban strukturális reformokra van szükség, hogy a kormányok garantálhassák polgáraiknak a jólétet, nőjön a gazdaság és csökkenjen a munkanélküliség. Északon ezzel szemben inkább a gazdagok és szegények között egyre jobban kinyíló olló jelent problémát. Ha nagyobb szolidaritást, több egyenlőséget szeretnénk látni, ahhoz előbb az uniós struktúrákat kellene megváltoztatnunk, mert jelen formájában nem fog sikerülni ezt elérni. És erre van lehetőség? A gazdagabb országok elvannak a jelenlegi struktúrában, és nincs bajuk a neoliberális gazdaságpolitikával sem. Nem nagyon szeretek jósolni. Bármi történhet, bár nekem most nem úgy tűnik, mintha eljött volna az az idő: egyre többen vannak azon a véleményen, hogy mehetne jobb irányba is Európa, csak nem tudnak megegyezni abban, hogy mi legyen ez az irány. Ha valami váratlan esemény miatt nem kezd el foszladozni a struktúra (például  Görögország vagy más tagállamok távozása miatt), akkor azt tartom leginkább valószínűnek, hogy a következő tíz évben nem sok minden történik. A válságot annyi idő alatt a struktúrák megváltoztatása nélkül is kiheveri az EU, aztán ha helyreállt a gazdasága, akkor talán elkezd azon gondolkozni, hogy miképpen működjön a szolidaritás. Január vége felé a szélsőjobb is mintha beleszeretett volna a Szirizába. Marine Le Pen és Vona Gábor is nekik drukkolt az előrehozott választásokon. Miért? Annak ellenére, hogy a Sziriza a bal-, Marine Le Pen pedig a jobbszélen van, nagyon sok mindenben ugyanúgy gondolkodnak. A nagy különbség, hogy a Sziriza nem kisebbség- és bevándorló-ellenes. A francia Nemzeti Front látszólag nem akarja leépíteni a jóléti államot, azt se akarja, hogy az államigazgatás kisebb legyen. Ők szinte mindent támogatnak a radikális baloldal társadalom- és gazdaságpolitikai elképzelései közül – persze azzal a kitétellel, hogy azokból csak az „igazi franciák” részesüljenek. Meg hát ők is szeretnek nekimenni az uniós intézményeknek, akárcsak a Sziriza. Az elmúlt években több országban is utcára vonultak az emberek, hogy kifejezzék a nemtetszésüket a megszorítások, a társadalmi egyenlőtlenségek, vagy épp az illiberális kormányzás ellen. Milyen hatással voltak ezek a politikára? Arra mindenképpen jók voltak, hogy emlékeztették az eliteket, hogy mennyire dühösek az emberek a fennálló állapotok miatt. Önmagukban a tüntetések nem váltanak rendszert, ahhoz kell egy olyan csoport is, amelynek vannak elképzelései arról, mi legyen az alternatíva, és hogyan jutunk el annak megvalósításához. Ma Európában nincs hiány olyan emberekből, akik dühösek és csalódottak, és legitim kritikát tudnak gyakorolni a rendszeren. Azt viszont nem tudjuk, hogy van-e valaki, aki lépni is tud, annak érdekében, hogy változzon valami. A Szirizától meg a Podemostól még nem hallottam olyan javaslatot, amelyet én személy szerint praktikusnak és plauzibilisnek találtam volna. Ettől persze még igaz az, hogy egy demokráciában nem tehet úgy egy kormány, mintha minden rendben lenne, miközben az emberek kétségbe vannak esve és változást követelnek. Mint ahogy azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy – amennyiben nem lesz alternatíva – az emberek csak még dühösebbek lesznek. A Podemos és a Sziriza épp a tüntetésekből nőttek ki, szinte senkinek nincs a pártok tagjai közül tapasztalata a kormányzásban. Ha nem járnak sikerrel, akkor az emiatt is lehet? Persze, minél gyakrabban csinálunk valamit, annál egyszerűbb lesz. Ez igaz a kormányzásra is. Nyilván nehezíti a helyzetet, hogy a Podemos és a Sziriza jórészt aktivistákból meg egyetemi tanárokból áll, akik idáig kívülről kritizálták a rendszert – ami ugye könnyebb, mint a kormányzás (bár Görögországban annyiban speciális a helyzet, hogy ott már csak kívülállóknak volt lehetőségük arra, hogy bármit is változtatni tudjanak). Ha kritikusból kormányzó erővé avanzsálsz, akkor eltart egy ideig, mire kitapasztalod, mit lehet megváltozni, és mi az, amihez nem éri meg pillanatnyilag hozzányúlni, már ha célirányosan akarunk közelíteni a programunk megvalósítása felé. És akkor még kérdés az is, hogyan tudja egy párt a sikereit és kudarcait kommunikálni a választók felé. Még nem tudom, mennyire lesz a Sziriza sikeres, de remélem összejön nekik, Görögországra és Európára is ráférne már.