Az elmúlt napok eseményei sokakat meggyőzhettek róla: a demokrácia nélkülözhetetlen „kelléke”, a szabad és egyenlő választás nem a nyugati világ politikatörténetének sajátossága, éppen ellenkezőleg, univerzális igény. És a demokrácia iránti vágy azt is jelenti: az igazságérzet sérülése egy zsarnoki rendszer erőszakszervezetével való szembeszálláshoz is bátorságot adhat.
Az elmúlt napokban Teherán 1979 óta nem látott utcai jelenetek szemtanújává vált azt követően, hogy bejelentették: Mahmúd Ahmadinezsád hivatalban lévő elnök fölényesen nyerte a választást, így második fordulót sem kell tartani. Az indulatok ennek hatására szabadultak el, ugyanis az államfő legfőbb riválisa, Mir Husszein Muszavi és hívei szerint az Őrök Tanácsa által nyilvánosságra hozott szavazatarány nem egyezik a valóságban leadott voksokkal.
Az ellenzék támogatói június 15-én tömegtüntetést rendeztek a főváros utcáin, a rendőrség brutális fellépésének következtében többen életüket vesztették. Ezt követően működésbe léptek a despotikus rezsim ismert reflexei: a demonstrációkat betiltották, a független külföldi újságírókat nemkívánatossá nyilvánították, ellenzéki politikusokat börtönöztek be és kínoztak meg, és az egész országból Teheránba buszoztattak Ahmedinezsád mellett „spontán” kiálló tüntetőket.
A repedést azonban a hatalom már nem tudta megállítani: bejelentették, hogy a szavazatokat „a vitatott körzetekben” újraszámolják, és már a rendőrség sem lő a tiltás ellenére tüntetést szervező Muszavi-hívek közé.
Ami tehát mindössze néhány hete még elképzelhetetlen lett volna az Ali Khamenei nagy-ajatollah és Ahmadinezsád vezette teokratikus hatalom számára, az mára valósággá vált: az irániak nem elégszenek meg a demokratikusnak látszó procedúrákkal, valódi választást követelnek. Ehhez pedig átláthatóság, elszámoltathatóság és az alapvető polgári és politikai jogok tiszteletben tartására van szükség. Márpedig Irán politikai berendezkedéséről sokat el lehet mondani, ezeket azonban nem. A közvetlen választással betöltött hivatalok fölött ugyanis minden kérdésben ott áll az Őrök Tanácsa, az a tizenkét, senkinek nem felelős személy, akiknek a munkaköri leírásba tartozik az iszlám értékek tiszteletben tartatása. Ez pedig az egyébként közvetlenül választott parlamenti képviselő- és elnökjelöltek szelekciójára is kiterjed, vétójoggal megerősítve.
A rendszer ellen való fellázadás egyet jelent az 1979-es iszlám forradalom diktatórikus vallási intézményeinek megkérdőjelezésével: három évtized elteltével Muszavi és hívei az elsők, akik ezt a lépést meg merték tenni. Esélyeik nem nevezhetők túlságosan jónak: 1999-ben, pont tíz éve Ahmed Batebi teheráni egyetemista a The Economist címlapjára került, amint barátjának vérrel átitatott pólóját emeli a magasba, így tiltakozva az akkoriban – és azóta is – divatos cenzúra és a rendszerrel szemben kritikus hangot megütő fiatalok és értelmiségiek üldözése és megveretése ellen. A hírnév nem sok jót hozott számára: letartóztatták, eszméletlenre verték, ám hogy ne ájulhasson el idejekorán, sebeibe sót dörzsöltek, fejét pedig egy szennyvízcsatornába nyomták. Közben anyja állítólagos kínzásáról játszottak le neki hangfelvételeket, hogy megtörve beismerő vallomást tegyen arról, az ing nem is vértől, hanem festéktől vöröslött. Batebi azonban nem engedett, mire halálra ítélték, és büntetését csak nemzetközi nyomásra enyhítették 15 év letöltendő szabadságvesztésre. 2008 nyarán a fiatal az Egyesült Államokba szökött kínzói elől. Emlékezetes: 1999-ben a Nyugat kedvence, a „liberális” Mohammed Khatami volt az iráni elnök. Ha 2009-ben Ahmadinezsád kerekedik felül, Muszavi és követői sem számíthatnak semmi emberire.
A despotizmussal szembeni lázadás hőstette túlmutat önmagán: azt üzeni a Nyugatnak és a demokráciát, a szabadságjogokat készpénznek vevő kelet-közép-európaiaknak egyaránt, hogy a 21. századi diktatúrák jottányit sem változtak a 20. századiakhoz képest. Az ellenük való tiltakozás morális alapon is kötelesség. Ha mást nem is tudunk, reménykedhetünk, hogy hamarosan eggyel kevesebb elnyomó rezsim lesz a világ politikai térképén.
(A szerző a Nézőpont Intézet vezető elemzője)
2 hozzászólásarrow_drop_down_circle
Új hozzászólás