A legszegényebb devizahiteleseket cserben hagyja a kormány

Gyanítom, hogy a következő évtizedben nem egy diplomamunka és doktori értekezés kísérli meg, hogy leírja és részletesen elemezze és értékelje azt a folyamatot, amit a magyarországi deviza-alapú hitelezés elindulása, a deviza alapú eladósodás, mint probléma(kör) és az ezekhez kapcsolódó állami (kormány, bíróságok, jegybank) beavatkozás(ok) jelentenek. Egy blogposzt erre tökéletesen alkalmatlan. Amire alkalmas, az pár megjegyzés megtétele, bizonyos részek kiemelése – szubjektív módon kiragadva ezt-azt, nehogy elsikkadjon a gondolat. Ezekről talán ritkábban beszélünk a deviza alapú eladósodás – megoldások problémakör kapcsán, pedig fontosak.   Az ősbűn kérdéskörhöz. Gyakran halljuk, olvassuk, hogy a bankoké a felelősség, mohó profitéhségük okozta, hogy boldog-boldogtalanra rásózták a deviza-alapú hitelt. Azt is mondják (főleg piaci liberálisok), hogy az hitelt felvevők hibája az egész, miért nem gondolkodtak, miért nem olvasták el rendesen a szerződést. A klasszikus elmúltnyolcévezéses keretezésben ott van a „Gyurcsány a hibás!” narratíva, amire a szakértők többnyire megjegyzik, hogy „már az első Orbán-kormány végén beindult”, meg, hogy a Járai vezette jegybank sem volt a helyzet magaslatán. Mindezzel kapcsolatban én pár apróságra azért felhívnám a figyelmet. A hosszú távú eladósodás mögött alapvetően a saját tulajdonú lakóingatlan megszerzésének igénye áll (ingatlanfedezetű jelzáloghitelek) – függetlenül attól, hogy forint, vagy deviza alapú-e az eladósodás. Ez fontos tény, amely rávilágít arra, hogy a hazai lakosság „hiteléhség” alapja az a hazai hagyomány, amely kizárólag a saját tulajdonú lakóingatlanban látja a jövőt. Ez a hagyomány rossz hagyomány – például mert akadályozza a munkaerő-piaci mobilitást, bővebben lásd itt. Ennek kialakulásában közrejátszott a „szocialista” lakásgazdálkodás 40 éve, felerősítette az önkormányzati lakásállomány privatizációja a rendszerváltást követően és azóta is táplálja a mindenkori kormányok lakáspolitikája. A Fidesz különösen vonzódik a gondolathoz, miszerint a (konzervatív) polgári mibenlét elengedhetetlen feltétele a saját tulajdonú lakás, de a szocialisták sem álltak elő komoly bérlakás programmal az elmúlt évtizedek alatt.  Olybá tűnik, hogy Orbán elhíresült „3 gyerek, 3 szoba, 4 kerék” jelmondata konszenzusos gazdaságpolitikai gyakorlattá vált: az első Orbán-kormány a forinthitelek állami kamattámogatásával, a szocik pedig a deviza alapú hitelek elterjedésének hallgatólagos támogatásával igyekezték elősegíteni a rossz hagyomány gyakorlattá válását, a saját tulajdonú lakóingatlanok megvásárlását. Az ábrán elég szépen látszik, hogy hogyan váltják fel a forint alapú ingatlan hiteleket a deviza alapúak az állami kamattámogatás kivezetésével[1]. A fentiek kapcsán azt is vegyük észre, hogy a 2000-2006 közötti GDP növekedési ütemben a lakásépítési „láz”, vagyis az építőipari hozzáadott érték vastagon benne van. Az első Orbán-kormány félidejére kifulladni látszott a Bokros-csomag adta konszolidációs lendület, a 3-4%-os éves növekedési szint fenntartásához más hajtóerő után kellett nézni. Az építőipar felpörgetése[2] kézenfekvő eszköznek tűnt, pláne, ha ez nem terhelte közvetlenül a költségvetést. Míg a kamattámogatott lakossági hitelfelvételek igen, addig a deviza alapú eladósodás pedig egyáltalán nem jelentett terhet a költségvetés kiadási oldalán. Íme, a varázslat: a gazdasági növekedés ösztönzése a költségvetési kiadások növekedése nélkül. Kecske is, káposzta is - logikus lépésnek tűnhetett hagyni, hogy a lakosság ebbe az irányba forduljon. Amikor azt keressük, hogy ki hibázott, akkor érdemes különbséget tenni a magánszereplők és az állam között. A gazdasági szereplők az önérdekük szerint járnak el, ami kapcsán vagy megvalósul a közjó, vagy sem, míg az állam és intézményei eleve a közjó megvalósítása a feladatuk. Az a dolguk, hogy az egyes szereplők számára olyan környezeti feltételeket teremtsenek, amelyek között inkább létrejön az egyes önző cselekvések összegződése nyomán a közösség számára is megfelelő állapot. Ők azért vannak. A kapitalizmusban a profit akarása nem bűn, hanem erény. Lehet, hogy többeknek újdonság, de Magyarországon kapitalizmus van! Az más kérdés, hogy a nagy jóléti osztozkodásban csak akkor jár(hat) mindenki „jól”, ha egyenlő információs helyzetben, azonos tudással rendelkezve, hasonló alkupozícióból vágnak neki a résztvevők a feladatnak (a cserének[3]). De a felek helyzete a modern piacgazdaságokban nem spontán módon olyan, amilyen, hanem a politikai közösség (az állam) által meghatározott. A feltételrendszert a politika határozza meg, a politika felelőssége, hogy milyen környezetben folyik az önérdek követése[4]. Az nem csak egyéni felelősség, hogy valaki járatos legyen pénzügyekben és tudja, hogy mi a különbség a devizahitel és a deviza alapú hitel között, hanem a politikai közösség felelőssége, felelőtlensége is. Vajon kinek a hibája, hogy 25 évvel a rendszerváltás után a közoktatásban nem kötelező a gazdasági-pénzügyi ismeretek oktatása? Vagy ilyesmi tudásra a kapitalizmusban nincs szükség? Tényleg jobb előírni a maximálisan felvehető hitel arányát, mint képessé tenni a fogyasztót ez esetben is a megfontolt döntés meghozatalára? Ugyanígy a politikai közösség (a mindenkori kormány, a törvényhozás felelőssége és egyéb szervek) felelőssége, hogy egy ágazat milyen szabályok szerint működik, hogy milyen információ megosztási kötelezettsége van a szereplőknek, hogy milyen egyéb kötelező elemek épülnek be a vevő és az eladó kapcsolatrendszerébe. Satöbbi-satöbbi. Tényleg 2014-ben kell a fair bankokról szóló törvényt benyújtani Magyarországon? Nem húsz évvel ezelőtt kellete volna? A deviza alapú eladósodás, mint probléma kérdéskörhöz. Az teljesen nyilvánvaló, hogy eladósodni csak akkor és annyira érdemes, hogy a mindenkori fizetendők (kamat és tőketörlesztés) terhe elviselhető legyen a jövőben, bármilyen negatív forgatókönyv megvalósulása mellett is. Mindezen okosságon túl, azért elég nehezen számon kérhető a magánszereplőkön, hogy nem kalkuláltak előre a 2008-9-es gazdasági válsággal. Nem arról van szó, hogy ne lehetne és kellene beépíteni egy hitelfelvétel során a kockázatok közé a munkanélkülivé válás kockázatát, vagy egy deviza alapú kölcsön esetében az árfolyam megváltozásának kockázatát. Lehet és kell is kezelni ezeket a kockázatokat. Azonban vannak olyan rendszer szintű kockázatok, amelyeket az egyes szereplők szinte egészen biztosan nem látnak, nem képesek kezelni, számszerűsíteni. Persze lehet, hogy az állam sem. De ha valakinek, akkor az államnak megvannak a lehetőségei és az eszközei, hogy ezekre az egyéni horizontokon nem megjelenő kockázatokra felhívja az egyes szereplők figyelmét, vagy akár kikényszerítse ezek figyelembe vételét. Ráadásul bizonyos kockázati szintek alakulását, változását éppen az állam (a politika), mint szereplő idézi elő. Gondoljunk arra, hogy például az euró bevezetésének céldátuma/lehetősége, vagy éppen a forint árfolyamrendszerének megváltoztatása politikai akarat kérdése, ám változása kockázati és így árazási kérdés is. A kockázatok kezelésére megvan a megfelelő eszköz piaci rendszerekben: a biztosítás. Legkésőbb akkor, amikor a Magyar Nemzeti Bank elengedte a forint kezét, elő lehetett (kellett) volna írni devizaalapú hitelügyletekhez az árfolyam-kockázati biztosítás megkötését. A munkahelyek tömeges megszűnése okozó gazdasági válság esetére pedig ott van a kollektív védőhálóként működő társadalombiztosítás, amelynek normális országokba része a biztosítás jellegű munkanélküliségi segély/támogatás is. A kormányzat anticiklikus[5] gazdaságpolitikájáról nem is beszélve. A kockázatok kezelésére tehát lettek volna és vannak eszközeink, hibás az az állítás, amely szerint akár az árfolyam jelentős negatív irányú megváltozása, akár a munkahely elvesztésének kockázata ne lenne kezelhető ilyen esetekben. Persze a kockázatok kezelése mindig drágítja a terméket, így biztonságra való törekvés megszüntette volna deviza alapú hitelek versenyelőnyét a magas hitelkamatú forinthitelekkel szemben. Az eladósodás kapcsán arra is ritkán kérdezünk rá, hogy miért baj az eladósodottság? Illetve amikor igen, akkor leragadunk az egyéni tragédiáknál, a politikai és társadalmi hatásoknál, negatív következményeknél. Utcára kerülni persze tragédia, a sokáig vágyott lakást elveszíteni nagy fájdalom és az önmagában is durva, hogy a hajdani 30 ezres törlesztőből hogy lett hónapok alatt 90 ezer forint, de egy szót érdemes a makrogazdasági hatásra is „vesztegetni”. A forintban kifejezett deviza alapú adósság hirtelen óriásira növekedése makro szinten olyan csapda helyzetbe hozta a háztartási szektort, amely a megtakarítás – fogyasztás arány változásával jellemezhető. Az árfolyam drasztikus (negatív) változása igen erősen hozzájárult a belső fogyasztás visszaeséséhez. A fogyasztás visszaesése tovább rontja a hazai keresletet, hozzájárulva a válságból való lassú kilábaláshoz. A 2010-13 közötti stagnálást nem pusztán rossz gazdaságpolitika okozta, nem csak a különadók miatt nem talált magára a magyar gazdaság, hanem mert a megemelkedett törlesztő részletek által kizsigerelt háztartások nem voltak képesek fogyasztani. A devizahiteles probléma megoldása, mint a növekedés beindításának egyik feltétele jelenik meg az Orbán-kormány számára 2010-ben. Ezért nem pusztán társadalmi érzéketlenség, vagy ideológiai fanatizmus a kormány részéről, hogy először azoknak a társadalmi csoportoknak nyújt segítő kezet, amelyek értékelhető jövedelemmel rendelkeznek[6]. A tehetősebbek kisegítése mögött az a hideg közgazdasági számítás rejlik, hogy a megtakarítási kényszertől szabaduló közép és felsőbb osztályok fogyasztása növekedni fog, amely fogyasztás növekedése jótékonyan hat majd a makrogazdaságra. A megoldások kapcsán elmondható, hogy az Orbán-kormány erős osztálypolitikát folytatva a közép és felsőbb osztályokat juttatta segítséghez – nyilván az egykulcsos szja rendszerre való áttérés, valamint a családi adókedvezmény is ide tartozik –, hiszen a végtörlesztés intézménye nekik jelentett megoldást, akárcsak az árfolyamgát. A társadalompolitikai, ideológiai irányt kiegészítette az a közgazdasági megfontolás, miszerint a fogyasztási képességgel rendelkező háztartások terheit kell azonnal csökkenteni, mindenki más várjon a sorára. Persze közgazdaságilag lehet érvelni amellett, hogy az alacsonyabb jövedelmű háztartásoknál hagyott többletjövedelem nagyobb része fordítódik fogyasztásra, de esetünkben a magukra hagyottaknak nincs értékelhető jövedelmük. A közgazdasági és politikai okok ugyanakkor nem szentesíthetik a társadalmi szolidaritás teljes felrúgását. A jelen helyzet nagyjából olyan, mintha a hajó süllyedésekor mindenit kimentenénk szépen sorban, kezdve azokkal, akik egész jól úsznak, egészen azokig, akik evickélnek csak a vízben, miközben rá sem hederítünk az úszni nem tudó fuldoklókra azzal az indokkal, hogy ők nem tudnának evezni a mentőcsónakokban, miközben a tét az, hogy már ma vagy csak holnap érünk partot? A nagy dobpergés mellett előadott elszámoltatás (árfolyam-különbözet, egyoldalú kamatemelés kapcsán csökkenő törlesztő részletek) az utolsó mentőcsónak. A kötelező forintosításnak ehhez már semmi köze, amit a forintosítás árfolyama is mutat. Nem igazán van más célja, mint hogy a kormány nagyobb mozgásteret teremtsen a maga számára a forint árfolyamának alakításával kapcsolatban. Ha ugyanis ad abszurdum nem akarná a kormány a forintot direkt gyengíteni, akkor a hazai gazdasági mutatók alakulása alapján erősödésre számíthatnánk a jövőben (lassan valóban időszerűvé váló felminősítések). Ebben a helyzetben pedig finoman szólva is cinikus a kötelező forintosítás előírása. Ami pedig a nem fizetőket, a 90 napon túli hátralékot felhalmozókat, a kilakoltatásra várókat illeti, akiknek nagy része egyébként jókora rezsihátralék boldogtalan tulajdonosa is, azoknak annyi. Kezüket nem csak elengedte a kormány, de soha nem is akarta megfogni. Nem számítanak. A leszakadó, elszegényedő, érdemi jövedelem nélküli csoportok nem részei a Fidesz polgári Magyarországának. A NER rájuk nem vonatkozik. Technikailag igaza van Orbán Viktornak: a forintosítással megszűnik Magyarországon a devizahiteles probléma. Az igen. Ellenben van egy elképesztően nagy szociális bomba, amin ülve éppen annak örül a kormány, hogy milyen jól megoldotta a devizaadósság csapdát. Hát, ha ennek a megoldásnak örülni lehet… Szóval, ha kiörülte magát a tisztelt társaság, akkor talán neki lehetne gyürkőzni a szociális válságnak is. Hajrá!   [1] A fekete terület 2007 utáni „megszaladása” a válság hatását mutatja a fogyasztói viselkedésben: a fogyasztók általában a (ha lehetőségük van rá, akkor) fogyasztás kisimítására törekednek. Jövedelem csökkenés esetén megtakarításuk csökkentése, vagy az adósságállomány növelése teremt erre lehetőséget. A deviza alapú eladósodás oka ez esetben a deviza alapú hitelek árelőnye, amit részben azok rossz (nem megfelelő kockázati beárazású) árazása hozott létre. Lásd később. [2] Hasonlóképpen az egyéb célokra fordítható hitelállomány „elengedésével”. [3] A közgazdaságtan szokásosan az úgynevezett Edgeworth doboz szerződési görbéjén mutatja be, hogy különböző egyensúlyi végállapotok jönnek létre stabil egyensúlyi állapotként a szerződni (cserélni) kívánó felek eltérő kiindulási pozíciójától függően. [4] „Nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóakaratától várhatjuk élelmünket, hanem attól, hogy ők szem előtt tartják a maguk érdekeit.” – írja Adam Smith A nemzetek gazdagságában 1776-ban. [5] Recesszió esetén a gazdaságot élénkítő. [6] „Az aggregált kereslet élénkítése szempontjából képviselhető az, hogy az átlagnál jobb anyagi helyzetű, egyben hitelképes ügyfeleket segítse megszabadítani az állam az előnytelenné árfolyamalakulás miatt többletterhektől.” – fogalmaz Bod Péter Ákos a Fogyasztóvédelmi Szemlében. (A cikk fogyasztóvédelmi tanulságai is fontosak.)   Kattints ide és iratkozz fel a Kettős Mérce hírlevelére Nyomj egy tetsziket, és olvasd a Kettős Mércét a Facebookon!